Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Tarján Tamás: Magyar abszurd ás groteszk drámák a hazai színpadon /1957-1982/

tásai egyelőre nem terjedhettek azét széles körben, kritikai vitatásuk is ezután következik majd, magvuk itt nem nélkülözhető. Abszurd helyett abszurdság

ot mond, s igy summáz: "..., az abszurdság a/ érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között át lagos mértékű szabadság jegyében fellépő jelenséget állit elénk úgy

, hogy b/ váratlan osattanéval lelepleződik ennek igen nagy mértékű

. társadalmilag súlyosan veszélyes korlátozottsága, c/ sa leleple ződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló, szánalom nélküli fölénnyel, de nem de rűsen, hanem haragos gúnyérzéssel éli át az élményt." Később - Eugene Ionesco A kopasz énekesnő és Samuel Beckett A játszma vége cimü darabjaira futólag utalva - hozzáteszi: "Valójában ez abszurd dráma semmit nem talált fel, hiszen a több mint két évezreddel eze/6/ lőtt élt Arisztophanész komédiái ugyanilyen abszurdak..."' Mintegy kiegyensúlyozásképp viszont azt is állítja: "Az abszurdság minden szatirikus ábrázolásban szükségszerűen jelen ven, hiszen a szatíra legfőbb ismérve az, hogy a társadalmilag súlyosan veszélyes, a fejlődés érdekeivel szögesen ellentétes jelenségekről rántsa le a /7/ leplet a komikum eszközeivel." A groteszk helyett a groteszkség szavával élve, Wolfgang Kayser nyomén erre a konklúzióra jut: "... a bizarrsággal rokon, egyben pedig vele ellentétes esztétikai minőség: a/ érzéki formája a maga korából kiemelkedő, fenséges vagy magasztos szabadság jegyé ben fellépő jelenséget állit elénk úgy, hogy b/ váratlan csattanó val lelepleződik ennek szélsőséges, alantas vagy borzalmas korlá- tozottsága. s a lelepleződés következményei c/ nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló, szánalom nél küli gúnyérzéssel, egyben azonban többé-kevésbé riadt, szorongó ér/ A / zelmekkel éli át az élményt." Ehhez még annyit tesz hozzá lényegi kiegészítésként - Mihail Bahtyinra is támaszkodva -, hogy "... mióta művészet létezik, léte/9/ zik a groteszk ábrázolása is..." ' Érzésünk szerint az abszurd/ság/ és a groteszk/ség/ elkülönítése Szerdahelyinél sem precíz. Az előbbi esetében túlzott nyomatékot teáz a társadalmiságra, illetve nem jelzi, hogy az abszurd konkrét társadalmi formáktól függetlenül, alapvető létérzésként is előfordulhat, sőt gyakorta előfordul. Kétséges, hogy például A játszma vége valamely kitűnő előadását "szánalom nélküli fölénnyel", "haragos gúnyérzéssel" szemlélnénk. Sőt, mintha inkább a groteszkre vonatkoztatott befogadói élmény - "többé-kevésbé riadt, szorongó ér10