Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/

mosás" volt Nagyváradon. Molnárferenci könnyedság és kacsintás az abszurd felé jellemezte a játékot /felidézve valamit A bosszúálló ka pus előadásából/; Szabó Lajos és Miske László fogte legjobban e stilust, és lépést tudott tartani velük Técsy Sándor is. A Döglött aknák /Parkas rendezésében, 1980-ban/ nem érte ugyan el azt a vígjátéki csúcsteljesítményt, amelyet a Katona József Szinházban Major Tamás és Kállay aligha-megdönthetően tart, de továbbra is ébren tartotta vagy éppen fokozta az érdeklődést a Csurka-komédiák iránt. Az abszurd lehetőségét elszalasztva /pedig Szabó József már-már ráérzett a szöveg értelmezése közben/, a bohózat és a melodráma között maradt a Nagytakarítás /1981/, a mélyértelmü Deficit /1982/ többnyire megrekedt a középfajúságban /csak Miske közelitette meg a szöveg mélyrétegeit/, a Szájhős /1983/ pedig egyértelműen a felszínen maradt; az utóbbi két bemutató egyúttal a váradi művészeti potenciál csökkenését, illetve a nem megfelelő szinész-gazdálkodást is érzékeltette. Egyre sürgősebbé válik ismét a megújulás, a szakitás a kényelemmel és rutinnal. Olyan találkozásokra van szükség, amilyet például a váradi magyar tagozat szinészei Mrozek Tangój

ában élhettek át, amikor a bukaresti rendezőiskola egyik nagy tehetségű ifjú képviselőjével, Alexandru Colpacci-csal dolgoztak együtt /1979-ben/. Jövője a megszervezett, fegyelmezett, célirányos játéknak van - a költészetet és filozófiát is ez közvetítheti. Ahogy az már Nagyváradon is nemegyszer bebizonyosodott. Az egyszemélyes sikerek mellett /ilyen a pályakezdő Körösi Csaba alakitása a Keyes-regénybői dramatizált, Virágot Algernonnak cimü monodrámában, 1984 februárjában/ a korszerű nagyszinpadi összjátékot csak a rendezői szemlélet megújulása biztosithatja. 6. A szinház vérkeringése /Temesvár/ Egyetlen romániai magyar szinház több évtizedes munkájának az elemzése sem helyezi olyan éles megvilágításba színjátszásunk vidékiségónek és időnkénti világszinházi lehetőségeinek-teljesítményeinek súlyos ellentmondását, az egyes színházak vérkeringési zavarait, az ezres nagyságrendben mérhető átlagközönség igényeinek olcsó kihasználása vagy a nagyközönségtől való elszigetelődós dilemmáját, az egyetlen területhez kötöttségnek és az országos visszhang hiányának a kérdéseit, mint ahogyan mindezek a temesvári Állami Magyar Szinház 1953 és 1984 közötti tevékenységében felvetődnek. Jóllehet Temesvár egy évszázada fontos ipari központ, néhány évtize-