Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből

esztendő slett semmi sem történt annak érdekében, hogy a szinészek akárcsak beszédkultúrájukst fejleszthették volna," De a tizedik évé ben járó színháznak nincsen dramaturgja, s nincsenek állandó rendezői sem, noha, amint Gály Iván megjegyzi "tiz év alatt már két rendezői és dramaturgiai garnitúra is elvégezhette volna a főiskolát, A szinházon belül és kivül is hiányzott a megfontolt és előrelátó tervezés." Az első főiskolát végzett szinészek - Beke Sándor, Vavreczky /Gálán/ Géza, Thirring Viola, Dráfi Mátyás, Lelkes Júlia - a hatvanas évek közepe táján kerültek a területi szinházhoz, miután a pozsonyi Színművészeti Főiskolán magyar színészeket is kezdtek képezni, s velük egy egészséges fiatalítási folysmat vette kezdetét. Igaz, nem ment mindez akadálytalanul, kemény összecsapások nélkül. Mégis frissebb szellemet és egyfajta szemléleti nyitottságot hoztak ők a társulatba, s az első nemzedék, az alapítók legtehetségesebbjei csakhamar fölzárkóztak hozzájuk, új szelepeket megnyitva, új lehetőségeket fölfedezve ezzel magukban. Gály Iván lényegében ebben látja annak magyarázatát, hogy a hatvanas évek második felére a területi szinház "már elért egy szigorú mércével is mérhető szinvonalat". 1973-as kismonográfiájában Balázs Béla is arra a következtetésre jut, hogy "az 1960-as évek elején megoldódott az utánpótlás-nevelés kérdése". Sajnos azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. Azt is mondhatnánk: túl szép lett volna, ha igy lett volna. Hiszen Konrád József még ez Uj Szó 1969-es szinházi vitájában is kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy "a szinésznevelós ós ezzel ez utánpótlás kérdése e legjobb szándók mellett is csupán a részben megoldott feladatok közé tartozik..." Ennek a vitának, amely véleményünk szerint a felszabadulás utáni hivatásos csehszlovákiei magyar színjátszás tanulmányozásának egyik fontos kútfője, volt egy - jellemző furcsasága. A korszerű szinház, korszerű színjátszás alapkérdéseit kerülgető megszólalók közül alig érintette valaki a szinészek fejlődésének, a szinészképzés és szinészutánpótlás biztosításának mármár kilátástalanul szövevényes bozótosát. Az Irodalmi Szemle 1977. évi februári /szinházi/ számában a Magyer Területi Szinház akkori rendezőinek szavaiból nem kis aggodalom csendült ki, de ezen felelő aggodalom mellől az "Aki megmaradt a színháznál, az jó szinész" felületes és szarkasztikus kijelentése sem hiányzott. A szinház akkori igazgatójának szavai viszont bizakodóak: "színészeink fele fia tel, s közülük nyolcan a színművészeti főiskolát is elvégezték. Biz 101