Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 21. (Budapest, 1986)

Amerikai drámák a magyar színpadokon 1945 után - Kiss Eszter: Arthur Miller: Az ügynök halála és Tennessee Williams: A vágy villamosa c. drámájának magyarországi bemutatóiról

Blanche-ot a körülmények, a környezet, a társadalom ártatlan áldozataként ábrázolták /1962. Budapest, Madách Szinház/, mások mint saját vétkeinek, jellemgyengeségének, gyarlóságának áldozatát /I964. Debrecen/. Egyes előadásokban a költőiség , tisztaság, érzékenység voltak Blanche legfőbb jellemvonásai /1984. Székesfehérvár/, melyek egyben magasabbrendüvé avatták, mint környezetétj máskor a hazugság, a szerepjátszás, a szinleléses talmi csillogás uralkodott el a jellemen, s akkor a Stanley képviselte egészséges környezet kerekedett felül, megváltoztatva a mondandót /1964. Debrecen/. Ugyanakkor Magyarországon kialakult az a hagyomány, hogy a darabot mindig társadalmi-társadalomkritikai felhanggal játszották, sosem csupán lélektani drámaként vagy egyetemes jelképként. Egyes rendezők magában a drámában látták meg ezt a lehetőséget, mások pedig szinpadi eszközökkel kisérelték meg a lélektani dimenzión túl társadalmi kiterjedésűvé tágitani a darabot. A hatvanas évek elején azonban több kritikus - a dráma és az előadás reális talajától elszakadva - túlzásokba esett, s volt, aki Stanleyt úgy állitotta be, mint akiből az "ösztönös,osztályindulat tör fel az úrinő gőgjével szemben"/^/ /1962./; mások felháborodtak azon, hogy a kisembereket ilyen alantas, állatias lényekként ábrázolja az iró, amilyen Stanley figurája; megint mások azt tartották, hogy nálunk nem képzelhető el, hogy a néző fenntartás nélkül Blanche pártjára álljon /1965./. Ez a túlzó szemlélet részben azért terjedhetett el a kritikusok között, mert kezdetben igen szokatlan volt még a "két igazság" elmélete, ami azt jelenti, hogy - a hagyományos dramaturgiával ellentétben a konfliktus két oldalát képviselő hősök .egyikének sincs egyértelműen igaza, ill. mindkettőnek igaza van. A kritikusok ezért próbáltak az egyik figurából pozitiv, a másikból negativ hőst csinálni. A gyakorlat azonban sokszor rácáfolt erre az álláspontra, amikor olyan megrázó és költői Blanche-alakitások születtek, mint Tolnay Klárié /1962. Budapest, Madách Szinház/, Gurnik Ilonáé /1964. Debrecen/, Fogarassy Máriáé /1963. V eszprém/, Tanay Belláé /1978. Győr/, Torday Terié /1984. Székesfehérvár/. A magyarországi Stanley-