Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 21. (Budapest, 1986)

Amerikai drámák a magyar színpadokon 1945 után - Kiss Eszter: Arthur Miller: Az ügynök halála és Tennessee Williams: A vágy villamosa c. drámájának magyarországi bemutatóiról

gán is aktuális problémák voltak. A szegedi bemutató nyomán igy alakulhatott ki az a visszhang, hogy időszerű volt a dráma bemutatása, hiszen a szinház legjelentősebb feladata a modern, korszerű, mai mondanivalójú drámák színrevitele. A rendezői szándék tehát leginkább a szinészi játék által realizálódott, az előadás néhány más eleme azonban zökkenőket okozott. Sándor Lajos színpadképe például igazodott, hasonlított az egykori budapesti színpadképhez, de játéktérként kevésbé jól megoldott volt, a színészek mozgása nem volt zavartalan. Azonkívül a kritika nem értette meg teljességében a rendező szándékát, jó rendezésűnek tartották a produkciót, de zavarónak érezték, hogy a jelen és a múlt képei összemosódnak. Tehát épp a rendezés lényegét értették félre. Ettől függetlenül az előadás egésze mégis elérte célját, a közönség most már azonosulhatott a központi figurával, s tudta, hogy ebben a produkcióban már nem az amerikai kisember bemutatása az elsődleges, hanem az érzés: "ez az ember én is lehetnék". Itt Szegeden tehát az egész előadás, a dráma értelmezése, a mondanivaló kibomlása a főhőst megformáló Kiss Ferenc játékára épült. A szegedi előadás után nagyon érdekes váltás következik. A dráma következő előadása a miskolci Nemzeti Színházban valósult meg 1969-ben, s a dokumentumokból azt láthatjuk, hogy ekkorra teljesen megszűnt az író értékelése körüli bizonytalanság, s már klasszikusnak nevezi Millert a kritika. Ennek összetett okai vannak, egyrészt ekkorra Miller életműve már széles körben ismert volt hazánkban, főbb müveit bemutatták, magyarra forditott drámái is megjelentek. Másrészt erre az időre már az időre már a magyar színpadon is megszokottá váltak a formai-dramaturgiai újítások, de emellett azt is felismerték, hogy Miller egyik legfőbb erénye a szó valódi értelmében vett realizmusigény. A milleri világ már nem egzotikumával, idegenségével hatott, mint az első rácsodálkozás idején, hanem esztétikai értékével. Az előadás méltató! már nem hivatkoznak elsődlegesen a dráma "amerikaiságára", s nem elégszenek meg ennek hangoztatásával. Az ügynök halálá

nak ez az első előadása, amely - az azt követő reagálásokkal együtt