Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 21. (Budapest, 1986)

Amerikai drámák a magyar színpadokon 1945 után - Kiss Eszter: Arthur Miller: Az ügynök halála és Tennessee Williams: A vágy villamosa c. drámájának magyarországi bemutatóiról

már sokkal differenciáltabb és reálisabb Amerika-képet tükröz; s itt van szó először a szó valódi értelmében és árnyaltan felfogott "amerikai álomról", nem napi politikai hangsúllyal. Ehhez hozzájárult az is, hogy ekkor már ismert volt nálunk többek között Albee, Williams, O'Neill újra is, s az amerikai dráma már sokkal természetesebben épült az európai tudatba, s a magyar szinházi és irodalmi közgondolkodásnak is szerves részévé vált. Nem véletlen az sem, hogy ebben az időszakban jelentkeztek olyan kutatók, irodalomtudósok, akik az európai és az amerikai dráma kölcsönhatását tudatosították. Ez az 1969-es, a budapesti bemutatót tiz évvel követő előadás és az azt kisérő közvélemény tehát szemléletbeli fordulópontot tükröz. De megváltoztatta az egész dráma végkicsengését az a felfogás is, ahogyan Both Béla rendező /aki egyébként a budapesti Nemzeti Szinházból jött Miskolcra vendégként/ a főszereplőt értelmezte. Ebben az előadásban Loman sorsa nem egyértelműen szánnivaló, tragikus, hanem sokszor komikus felhangokat kapott. A dráma magyarországi bemutatói között ez volt az első ilyen értelmezés. A rendező legnagyobb újitása, hogy a főhőst iróniával kezelte, kettős célt szolgált. A rendező egyrészt igy tudta elérni, hogy a műnek a mi társadalmi rendszerünkre, életformánkra érvényes gondolatait is kibontsa; másrészt szakitott az addigi előadások ábrázolási módjával, melyek a kisember elesettségét, kiszolgáltatottságát, szánandóságát hangsúlyozták. Ez a rendezés Willy Lomanről mint veszélyes emberről és illúzióinak avittságáról szólt. Willy saját magát leplezte le azáltal, hogy az őt játszó szinész /Némethy Ferenc/ mindig megbirálta és megkérdőjelezte a figurát menet közben az öngúny és az önirónia eszközeivel. A szinész alkatilag is jól kiválasztott volt: Némethy Ferenc intellektuálisabb szinészegyéniség annál, minthogy az önsajnálat és a szentimentalizmus eluralkodjék alakitásán. A kritikusok legfőbb dicsérete az irónak és szinésznek egyaránt az volt, hogy "az iró élő klasszikussá válásának bizonyitéka, hogy a szinész észrevette figurájában az eltérő társadalomnak szóló üzenetet"/^. Ahogy Both Béla,