Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

mégis igaz, hogy e csoportos táncok már a hazai tánc-evolució erőfeszitóseit is tükrözték, amennyiben a paraszti tánc spontaneitásával szemben egyfajta rendezettséget mutattak, mind a motivumok sorrendjének megkötésével, mind pedig a tér rögzitett használatával. A korhoz és a Batsányi együttes létéhez tartozik a másik komponens, melyet akár úgy tekinthetünk, mint egy országos táncmüfaj helyi kivirágzását. A Muharay-NéKOSz együttesnél "szabad tánc"-nak nevezték a kollektiv improvizációt, amikor ki-ki kedvére járta a szinpadon kedvenc lépéseit, Molnár István együtteseinek műsorában pedig a "legényesek" és "kanásztáncok" szerepeltek úgy, mint az adott néptáncműfaj rögtönzései. Rábaiaknál ugyancsak legényesnek, illetve "figurázónak" nevezték azt a táncmódot, amikor az egész fiú-társaság felcsődült a színpadra, hatalmas félkört alkotott valami egyszerű, jobbra-balra lépő motívummal, s ebből a félkörből ugrottak ki egymás után a táncosok, hogy eljárják legmutatósabb lépéseiket. Furfangos műfaj volt ez, mert első-látásra a néző csak a kaleidoszkóp örök vibrálását fedezte fel, tehát a teljesen meggyőző improvizációt, ám többszöri nézésre nemcsak azt figyelhette meg, hogy minden táncos a maga kedvenc, tehát sztereotip motívumaival vett részt a közös vállalkozásban, hanem azt is, hogy személyektől és táncmotivumoktól függően az egész figurázónak hamarosan kialakultak a standard részei és kulmináns pontjai. Tehát már itt is valami rejtett szervezettség munkálkodott, s látens koreográfiai beavatkozás segitette a hatást, mert nem volt mindegy, hogy ki, mikor és milyen lépéssel áll elő. - Ma már nem tudhatjuk, hogy Rábai vajon miféle minták alapján alakította ki e figurázókat, vagy hogy a megismert fővárosi minták csupán katalizátorként szolgáltak-e ahhoz, hogy a vezető bölcsen, a kollektivitás jegyében minden táncosnak megadja a kiélés lehetőségét. Gyanítható, hogy az elbűvölő szöcskenyáj ugrándozásában az utóbbi mozzanat lehetett a fontosabb. Mert abban a korban éltünk - a táncban isi - amikor mindenkinek egyformán éreznie kellett a saját fontosságát, s a feladatok még nem szakadtak szét "a szó-