Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

lista és a tánckar" munkamegosztására. A Batsányi együttes par excellence fiú-csoportként aratta diadalait, annak ellenére, hogy az együttes utolső évében Páry Katalin tornatanárnő vezetésével a gimnáziumi lányok is bekapcsolódtak, s ilymódon például 1948 tavaszán, a "48-as centenáriumi országos táncversenyen" Gyulán közösen vitték el az elsőséget. A csoport megjelenésére mégis a fiúk ficánkolása nyomta rá bélyegét a különböző fellépéseken, egyebek közt az]947 nyarán Moissonban rendezett cserkészJamboreen is, a magyarországi cserkészmozgalom utolsó nemzetközi megjelenésén. A csoport arculatának magyarázata valószínűleg egyszerű: Rábai ösztönösen vonzódott a ritmikai, formai, motivikai változatossághoz, s ezt a variabilitást természetesen hamarabb találta meg a férfitáncokban. Találunk-e táncmüfaji vagy formai tanulságokat a Batsányi történetében? Valószínűleg igen keveset. A legfontosabb, amivel az együttes két éven át mindenkit lesöpört a színpadról, az a táncöröm és vitalitás, amely tökéletesen megfelelt a robbanékony kamasztársaság belső világának és Rábai lelkesedő-lelkesltő habitusának, áttételesen pedig a magyar néptáncok "lelki" tisztaságának, véletlenül pedig még az adott történelmi periódus dinamizmust igénylő társadalmi várakozásának is. Ezen túl pedig a szinpadi munkában egyfajta balanszjátékot figyelhetünk meg az ösztönösség és tudatosság között, az őszintén zabolátlan játék és az ébredező diszciplína között, amely diszciplína természetszerűen még nem tud uralkodóan regulázó tényezővé válni, mert lényegesebbnek érződik a személyes érzelmek és örömök kifejezése. Lehet, dőreség is lett volna ettől a műhelytől és ebben a korban elvárni a társadalmi, kozmikus, vagy személyes pszichológiai problémák pertraktálását. Már tudjuk: ebben az időben a magyarországi szinpadi néptánc gyermekcipőben járt. Boldogan tette, s elemi táncformáival nézőinek is örömet adott.