Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

A zeneszerző ha távozik az élők sorából, megmaradnak hanglemezei, zongoraletétjei, partitúrái. A tragédia és a komédia mesterei - legyenek bár kétezer éve meghalt görögök, Shakespeare, Molière és utódaik - ott állnak köteteikkel a könyvespolcon, hogy mint pillangó a gubóból, bármely pillanatban új életre keljenek. Nem igy a koreográfus és a koreog rafia művészete. Különböző művelődéstörténeti kézikönyvekben rengeteg bölcsesség olvasható arról, hogy a tánc - igy vagy úgy a művészetek "ősanyja", s hogy Terpiszkhoré tevékenységéből született meg a többi múzsa művészete. Lehet. A kézikönyvek azonban szorongva vagy elegánsan hallgatnak arról, hogy a tér és idő szimbiózisának e szülötte mennyire a mában, sőt a pillanatban él, s ha egyszer egy mü valamiért kikerült a forgalomból /kevésbé előkelően szólva: levették a repertoárról/, már akár a következő évben bottal üthetjük a nyomát, s rá vagyunk utalva a kurta kritikai híradásokra, amelyek azonban már szükségképpen nem helyettesithetik a müvet. Innen adódik hát az indok, hogy Rábai Miklós koreográfiai munkássága rögzítést kivan, mig nem teljesen késő. Annál inkább igy áll a dolog - és ezt sajnos, az elmúlt évtized tökéletesen igazolta -, mert az Idő sodrában az elkerülhetetlen feledésen túl az optikaváltások és torzítások sem kevésbé munkálkodnak, s lehet, a torzítás talán még rosszabb, mint a feledés. E sorok irója 1947-ben került kapcsolatba Rábai Miklóssal, hogy előbb 1949-50-ben, mejd 1953-tól 1968-ig közvetlen munkatársi kapcsolatban álljon vele, s hogy utána is, haláláig figyelemmel kisérje munkásságát. Az alábbiak tehát az együttélésből fakadó hitelesség igényével Íródtak, elismerve természetesen, hogy az emlékezéseket olykor elkerülhetetlenül árnyalják az átélő ember sötétre vagy rózsaszínre festő hajlamai.