Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)
Pór Anna: Találkozások /Tánc és színház/
szinház számára érdekesnek, "színháznak", hanem Markó Iván sajátos konkrét irodalmi, lineárisan követhető mese nélkülit stilizált világot teremtő, dramaturgiája hivta fel magára a figyelmet. Ugyanakkor a történelmi igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tudjuk ez a Markó Iván koreográfiáiban oly meggyőző erővel hóditő, szimbolikus alakokkal, látomásokkal épitkező táncdramaturgia az egész európai, amerikai modern táncművész et ben régtől fogva, stílusban, tematikában ezer változatban megjelenő, elevenen élő alkotói gyakorlat. Hazai koreográfusok is bőven élnek vele. Például Eck Imre-Orff: Carmina Burán a , Pergolesi: Stabat Mater , Seregi : Cédrus , Fodor Antal t VIII. Ecloga , hogy csak az utóbbi évtized terméséből ragadjunk ki néhányat. Szinház és tánc szembetűnő találkozását jelzi, hogy a stilizációt, a fantasztikum, a mitikus képzeletvilág kifejező eszközeit kutató szinházi emberek most Markó Iván alkotásain keresztül figyeltek fel erre a jelrendszerre. Ehhez az "itt és most" találkozásához valószínűleg az is kellett, hogy Markó Iván a szini hatások más titkának ismeretében és az együttes belső fűtöttségének sugárzásával tudta tömeghatásúvá tenni a táncos színészi szuggesztlónak ezt a sajátos eszközét. Ugy véljük, ismét csak oda érkezünk, hogy a sokfelől történő találkozások jobbára egyazon gyökeréből fakadnak. A korszerű európai és hazai szinház is keresi a közösségi jelrendszeren alapuló közérthető stilizációt, nosztalgiával nézi a nagy közös tradíciókban, a japán, kinai, hindu szinházban a közös koncenzuson alapuló gesztusszinházat. Ezzel kapcsolatosan plasztikus példaként minduntalan eszembe ötlik egy régvolt felejthetetlen jelenet. A harmincas években történt, amikor Charles Dullin párizsi sziniiskolájában éppen egy Ibsen-jelenetet próbáltunk, lelkesülten megszólalt az egyik kinai kollegánk: "Ó, milyen boldog vagyok, hogy itt ennyit tanulhatok. Minden hangsúly és gesztus az életből való, mig minálunk Kinában megfulladunk a sok megmerevedett kötöttségtől. Minden mondathoz, érzelemhez egyazon száz éve maghatározott módon kell mozgatnom fejemet, formálnom a hangomat. Mindenre kész sablon van. Borzalmas, Nincsen semmi
