Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Fuchs Lívia: A csodálatos mandarin a magyar színpadokon /1956-1985/

fényeit, e a tévé-változat /1968/ kitágított dimenziójú hajszáját. Mindezt azonban a rendezés öntörvényűvé gyúrta, sőt a vizuális metaforákkal /mint a Mandarin vágyával párhuzamosan kinyiló virágok, a csigolyalépcsősoron száguldó hajsza vagy a Nap és Hold egyesülése/ sajátosan költőivé tette, s épp a figurák hangsúlyozott bábszerüsége révén a történetet minden naturalizmustól mentesen jelképessé és egyetemessé fokozta. Ugyancsak a történet szimbolikus, sőt mitikus rétegét bontotta ki A csodálatos mandarin szinrev

it elekor Ruszt József is, aki prózai színészekkel állította szinpadra a pantomimet, majd később Bartók azonos gondolatkörben fogant s zeneileg is mélyen összefüggő szinpadi müveinek teljes triptichonját. A ZALAEGERSZEGI ÁLLANDÓ SZÍNHÁZ előadása - bár hangsúlyozta a visszatérést A csodálatos mandarin eredeti műfajához - nem pantomim változat lett. Mint ahogy feltehetőleg Bartók Béla sem a klasszikus értelemben vett pantomimre - a valóságot stilizált, de félreérthetetlen jelekkel "utánzó" gesztusok és mozdulatok nyelvére - gondolhatott, amikor nem táncjátéknak, hanem Lengyel Menyhért "pantimime grotesque"-je nyomán pantomimnek nevezte a partitúra műfaját. Ruszt verziójának megszületésekor felesleges hangsúlyt kapott - mert a mai rendezés értékét aligha befolyásolhatja - az a régóta közismert tény, hogy a darabot korábban prózai színészekkel - Bajor Gizi és Csortos Gyula f őszerep/ 25/ lésével - kívánták színre vinni. Ez a terv a húszas évek végén született meg, Bartók viszont már előbb, a hangszerelés /of. I ideje alatt azt irta, hogy "Galafrés akarná kreálni".' ' Vagyis Galafrés Elza /Dohnányiné/, aki az Operaházban majd csak a húszas években épp hogy teret nyerő un. mozgásművészeti irányzatot képviselte, vagyis a korabeli balettől esztétikájában élesen elkülönülő "szabad táncot". A zalaegerszegi némajáték Eck pantomim-megoldásához áll a