Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)
Neumayer Katalin: A Pesti Magyar Szinház megnyitása utáni évtized /1837-1847/ szinpadi nyelvének akusztikus stilusa
-A szinészet iskolájában Egressy a különböző szerepköröket, jellemeket "egy szabatosan szerkesztett ének- vagy zenekar alkatrészeihez" hasonlítja. Azt irja például, hogy "az első szoprán hangjelleme az ifjú leányiság, szendeség és ártatlanság eszményének felelne meg", ilyen pl. Júlia szerepe. "A második szoprán: az érettebb leányiság, szendeség és ártatlanság eszményének felelne meg" ilyen pl. Besdemona, Melinda szerepe. "Az első alt hangjelleme: a hősi lelkületű nőiség és a matrónaság eszméjének lenne legalkalmasabb képviselője," ilyen pl. Lady Machbeth, Gertrudis a Bánk bánb an, "A második althang: az anyaiság hangja", pl. ilyenek az anyaszerepek. "Az első tenor: az ifjúság hangja és az első szerelmesé" pl, Hamlet, Don Carlos stb. "A második tenor" az érettebb ifjúságé" pl. Karl Moor szerepe a Haramiákb an. "A bariton vagy első basszus a férfiaké, a hősöké", ilyen pl* Othello, Julius Caesar, Bánk bán. "A második basszus" az /28/ atyáké és a durva zsarnokoké. 7 ' Túlzás nélkül állithatjuk, hogy a negyvenes években a Nemzeti Szinház még távolról sem látta el azt a tőle várt feladatot, hogy a magyar nyelv bástyája legyen. Nem is láthatta el, mert ehhez nem voltak meg a megfelelő feltótelek. Nem volt színvonalas, jó műsor, nem voltak jó fordítások és kevés volt a jó magyar darab. A színészgárda nyelvi hovatartozás és műveltség szempontjából igen heterogén volt, szinészképzés és rendszeres próbák nem voltak. Nem volt egységes szinjátszóstilus, még kevésbé volt egységes felfogás arról, hogyan beszéljenek a színpadon. Volt azonban két kérlelhetetlen szigorúságú kritikus, Bajza és Vörösmarty. SZÍVÓS és sok népszerűtlenséget vállaló munkájuk nyomán lassanként eltűnt a színpadról a tájnyelvi ejtés, kihalt a hamis érzelgősségü recitálás, az éneklő szavalás. Tanulmányunk következő részében arra teszünk kísérletet, hogy az eddig elmondottak alapján rekonstruáljuk és a nyelvtudomány terminológiája szerint leirjuk az 1837 utáni szinpadi beszéd akusztikus stílusát. Módszertani szempontból a
