Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Tóth Agnes: Bánffy Miklós drámái

most már kénytelen lesz a' nappalból csinálni éjt. így forgatni fel a* természet' rendit! így ártani egészségének, 's felejteni, hogy én sem vagyok ló ! Míg kapitány ót kedvére múlatá magát a' melegben, engem a' folyosón és az útczán majd ro eg ve ve a' hideg. EHKXVYI. Eljö a' te napod is, 's akkor te vígadsz. PÉTKR. De kapitány úr akkor nem didereg úgy az iitczán , mint én a' kapitány úr' táncza alatt ; pedig én ha cselédje vagyok is, a' mellett ember is vagyok. ERKÍKYI. Óh. Péter, mint juthatál te eszembe, mikor az a' sok piczi láb úgy elvévé szemem' fényét, hogy magamat is felejtettem ! PÍTKR , magában. Ha nem mondom mindég, hogy régen elment az esze. — Fenszévul. Nem vetkezik kapitány úr? ERKÍVYI. Nem ; tudod, hétkor dolog vár. De vess egy párnát a' kanapéra ; ruhámban szendergek egy kevéssé. PÍTFB teljesíti parancsolatját 's lomoz «' szobában. Urára pillant, ha erôsb lélekzései szerint valóban elszúnyadt-e. — Lassú hangon. Néha a' legeszesb ember a' kit láthatni ; néha a' legbolondabb, ha tudniillik papucsai jutnak eszébe, vagy azoknak számát egy újjal szaporítani szeretüé. Tíeha a' legjobb ember a' kit képzelhetünk j néha szintolly gonosz mint a' többi. — 'S ez mind igy megyén, elláttam, míg a* horgon egyszer Ô is felakad, 's egy ravasz fris ózvegyecske megkapja 's magát vele elvéteti. Akkor az a' sok piczi papucs mind az ó fején megyén széllel, bonéinek érdemlett büntetéséül.