Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)
Tóth Agnes: Bánffy Miklós drámái
/GARABONCIÁS/ ráaát hallotta. A Nagy Névtelen járását hallotta.' ,/26 / Ugyanarról a végzetszerüségről beszél itt a Garabonciás, mint Attila a nászéjszakáján: "MIKOLT És nem súgta semmi, hogy ne... ne gyere, hogy maradj távol tőlem. Vannak ilyen sejtelmek, azt mondják... ATTILA Én csak olyan sejtelmeket ösmerek, amely idehív."/ 27 / Kétségtelen, hogy Bánffyra hatással volt Hebbel pátosza, heroizmusa, szemléletmódja ós drámai formája, amikor A nagyúr-t megírta. Nem véletlen, hogy e hasonlóságot már a kortársi kritikusok is felismerték, s nem elsősorban azért, mert a műben Eiréné Mikolt szent elszántságát Juditéhoz hasonlítja. A hebbeli formába azonban nem sikerült egységes tartalmat helyeznie az Írónak. Túlságosan sok mindent akart kifejezni, egybeötvözni, s ezt még az előjátékkal megtoldott három hosszú felvonás sem birja el. A drámai műfaj fő törvényszerűségeinek ellentmondása háromféle konfliktust körvonalaz: a népek közöttit, Mikolt és Attila közöttit, és végül Mikolt egyéniségén belül végbemenő harcot. E zsúfoltság eredményeként nincs is igazán konfliktus a műben, nincs olyan központi tengely, melyre minden tettet és történést fel lehetne fűzni szerves kapcsolódási pontok által. Ennek hatására a dráma lüktetése, ritmusa is hol lelassul, hol pedig felgyorsul. A lassulást az epikussá váló részletek idézik elő, melyek által a dráma szinte teljesen kiesik az önmaga által meghatározott ütemből. Az előjátékban megjelenő szláv család hosszúra nyújtott jelenete miatt a befogadó figyelme már az expozíciónál lanyhul. Ezt a lassulást hirtelen pörgeti fel először a fiát kereső idegen asszony zaklatott megjelenése, aki egyben hirt és képet ad a népek kaotikus vándorlásairól, tehát belehelyezi az elkövetkező eseményeket a kor összefüggéseibe. Másodszor a
