Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Kelényi István: Babits Mihály lélekszinpada

szomorú királylányának hangján ás a csoda farul y ás pásztor flótáján is a halál dala kél: ,,M

ert ami csak élhet, mind a halálért él" - fújja dallama a beteg királylányt meggyógyítandó. A mesékben kacagással gyógyította az egyszeri pásztor a beteg királylányt, itt szomorúsággal vigasztalja, most saját beteg álmaitól Ily szavakkal óvja: "Fuss messze, ne nézz rám, te fehér királylány: beteg az én lelkem, mint mételyes bárányi kerülj ki, mert tőlem elkapod a vágyat, s beteg álmok ágya lesz a te bús ágyad". A költősors önvallomása lesz ez, - igy alakítja át Babits a maga képére és hasonlatosságára a népmesei pásztorfiút. Igy növeszti a Költészet szimbólumává alakját, hogy a költősors példázatává formálja mesejátékában. A másik költemény, melyet Török Sophie meglátásain túl, szeretnék a Csipkerózsán kivül a darab korábbi lirai előzményei közé sorolni, a Sunt lacrlmae rerum c. vers. Nemcsak azért, mert a beteg királylány felvidítására összegyűlt művésztábor egyik hangadója közbekiáltásával /-Sunt lacrlmae rerum, dalolá már Vergil"^*^ - / figyelmezet is erre az összefüggésre, hanem azért merészeljük ezt kiemelni, mert mintha a kérdéses vers első strófáját igazolandó: "Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, hogy sírnak a szobámban nesztelen; sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen" - tételével szinkronban szólalnának meg a mesejáték második részének elején a beteg királylány körül a tárgyak is "bús lelküket kitárva". Igaz, a maguk nyelvén: tlkktakkolva, pattogva és sercegve fejezik ki együttérzésüket. Érzésünk szerint a századfordulón oly divatos mesehangulat andersenl attitűdjének ihlete lehet a közös.