Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Neumayer Katalin: A Pesti Magyar Szinház megnyitása utáni évtized /1837-1847/ szinpadi nyelvének akusztikus stilusa

A siró-éneklő iskola maradványainak bírálatával sokszor találkozunk a korabeli kritikákban. Bajza szerint a régi iskola modorában beszélt Kántorné, Szentpéteri, Szerdahelyi, az új iskola modorában szavalt Megyeri, Lendvai, Lendvainé, Telepi. Hol a régi, hol az új iskola modorában deklamált Bartha, Tóth, Parázsóné. Bajza szerint ebben az időben még Egressynek is vannak ,f

siró hangjai".Hogy milyen lehetett ez a beszédmodor, azt csak néhány utalás alapján tudjuk elképzelni. Valószínűleg az lehetett a lényege, hogy elsősorban zenei hatásokra törekedett, a szöveg értelmét figyelmen kivül hagyva, nem bizva eléggé a szöveg hatásában. Természetellenesen magas hangfekvésben szólalhatott meg és túlságosan nagy hangterjedelemben. Erőitetten magas vagy mély hangok váltogatták egymást, s mindezek nem idomultak eléggé a szöveg által megkívánt hangterjedelemhez, a hangfekvésváltások természetellenesek, az élőbeszédtől idegenek lehettek. Tanulságos és elgondolkodtató vitát folytat Bajza Munkácsy Jánossal, a Rajzolatok c. lap kritikusával. E vita során Bajza a magyar szinibirálók számára ad "dramaturgiai és logikai leczkéket". Számunkra azért tanulságos ez az irás, mert rávilágít arra, hogy mennyi tisztázatlan elvi kérdés és felfogásbeli különbség merült fel ebben a korban a szinpadi beszéd körül. Ilyen volt például a verses drámák előadása. Szinészeink általában nem tudtak időmértékes szöveget jól mondani. Bajza leirása szerint a legfőbb baj az volt, hogy a verseket énekelték, mégpedig kétféleképpen, vagy úgy, hogy minden versláb első felét magasabban, második felét mélyebben mondták, vagy pedig forditva, tehát a jambus első felét :i áy, második íelét maga s herigtekvéeh mondták, vagy pedig úgy, hogy a verslábakat párosával kapcsolták össze, az első párat magas, a másodikat ereszkedő, vagy mély hangon adták elő. Ilyen módon valóban zenei hatás jött létre, ám az értelem teljesen elveszett ebben a deklamációban. Bajza felhivja a figyelmet arra, hogy "Ügyekézzenek a szinészek behatni a szavalandó költemény értelmébe, s ekkor fogják tudni, melyik szóra és kifejezésre kell több vagy kevesebb erőt fordítani." /