Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 14-15. (Budapest, 1984)

Nemes G. Zsuzsanna: Kirsonról és a Kenyérről

a Kenyér volt, 1934-ben* À koppenhágai Dán Királyi Szinház előadásáról a korabeli helyi sajtón kivül az Izvesztyija állítása szerint (1934#május 22«) még a parlamentben is vita folyt. A dán rendező, Torkild Roose (?) 1933-hon járt a Szovjetunióban, ahol szinházi előadásokat nézett, uj müveket keresett, s a Művész Szinház produkcióját látva esett a választása Kirson drámájára. Hiábavaló próbálkozás volna néhány oldalon teljes képet adni a szovjet drámairodalomnak erről a rendkívül izgalmas korszakáról, melyben a ma már klasszikusnak számító müvek többsége született, s amelyet a szinház történészek és irodalmárok nem véletlenül.Jiivnak a szovjet dráma "aranyalapját" megteremtő korszaknak. Még kevésbé sikerülhet egy rövid, de igen gazdag élet és pálya képét megrajzolni ebből a korból, annak ellenére, hogy Kirs ont ma nem számítják a legfontosabb, feltétlenül az elsők közt megemlítendő drámaírók közé. A húsz as-Harminc as években azonban más volt az értékrend, s a történelmi, politikai, irodalomtörténeti hitelesség egyaránt megköveteli tőlünk, hogy tudjunk létezéséről, számot vessünk müveivel, megismerkedjünk sok vihart kavaró nézeteivel - irodalomról, színházról, drámáról. Kirson irodalmi, szinházi folyóiratokban, kultúrpolitikai hetilapokban megjelent cikkeiben adott hangot álláspontjának, és szerepelt szerzőként az 1933-ban Drámairodalom /Dramaturgija) címmel megjelent kötetben is, melyet az első kongreszszusára készülődő Szovjet írószövetség önálló drámaírói szakosztálya vitacikkek gyűjteményeként (gyiszkusszionnij szbornyik) jelentetett meg. Ez, és az egy évvel később, az 1934-es Első s'zovjet írókongresszus előestéjén Szovjet drámairodalom /Szovjetazkaja dramaturgija) címmel kiadott második kötet a drámaelméleti vitában egymással birkózó elméleti és gyakorlati nézetek ütközésének porondja volt. Kirson mindig valamivel nagyobb célt tűzött maga elé, mint vitapartnerei éppen aktuális ellenvéleményének szétzúzását. Érvelései mégis, szinte kivétel nélkül minden alkalommal személyessé váltak, elbagatellizálodtak, logikája félrecsúszott, az eszmei vezérfonal valahol elszakadt. Igy volt ez a