Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 12. (Budapest, 1983)

F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883-1915 között

pu alakú, nehéz és tarka folt, többnyire többé-kevésbé négyszögű kivágás sal. Négy-öt ilyen lombsátor után aztán jön egy tájkép, amely több esetben semmiféle összefüggésben nincsen az összeboruló fasorral. Legnagyobb a baj olyankor, ha alföldet, sivatagot vagy tengert kell ábrázolni. Mit tehet az ember? A falakat és világitó szuffitákat valahogy el kell takar ni. Tehát vagy fasort, vagy legelőt kell festeni a vásznakra. Ezért vannak a csaták mindig a sürü erdőben, és ezért jönnek a hajók a nyilt teng ren a levegőből olyanformán, mintha egy harmonika belsejében valamelyik ráncból bújnának elő. Síkságnál, ha az ivekre is sikság van festve a fel lépő személyek ugy néznek ki, mintha a megnyíló földből jönnének elő, és ezen segíteni nem lehet... Általában nem valami esztétikus dolog, ha min den kép ugy néz ki, mint ha egy fényképező kamera belsejére volna festve A sok egymás mögé és fölé aggatott vászon azonban tűzveszélyes, és - nem utolsósorban - elfoglalta a szinpadot. Tulajdonképpen csak elől maradt egy keskeny sáv, ahol a szinészek jobbról-balra, szinte egy síkban mozoghattak. De akkor sem volt jobb a helyzet, ha a nagy s tat isz téri át megkivánó daraboknál az eredetileg diszlettárolásra és mozgatásra alkalmazott un. hátsószinpadot is bediszletezték, "mert akkor a harmonikaerdők száma szaporodik és a mély, négyszögű lyuk csak annál bántóbg ban tűnik fel" - panaszolta Kéméndy. A kulisszaivekre mindent felfestettek - fákat, oszlopokat, nem játszó berendezési tárgyakat, tehát széket, asztalt, szekrényt is. A legfontosabb a diszletfestő mesterségbeli tudása, azol múlott a diszlet sikere, hogy mennyire illúziókéitőén tudta megfesteni a lapos vászonra a domború oszlopot, keritést, bokrot, kutat. A közeli egyenletes világítás érvényre juttatta még ecsetkezelésének szépségét is, igy munkáját festői műként tartották számon. A XIX.század közepén általában klasszicista kompozíciók, dekorativ, bizonyos sémáknak megfelelő alkotások jöttek létre. Mivel feladatuk a szinész számára a szövegben szereplő helyszin biztosítása volt, általában csak szabvány-diszletek szerepeltek: lugas, erdő, rokokó szalon vagy romos táj, római, vagy görög csarnok, középkori vár stb. Nem törekedtek a darab szellemét kifejező színpadképre, hanem elővették a raktárból azt a tipust, amelyik megfelelt a szerzői utasításnak. Ha egy bemutatóra mégis uj diszletek készültek, az megjegyezni és reklámozni alkalmas tény volt a század végén is. Mai értelemben vett diszlet-, és jelmeztervezésről tehát nem beszélhetünk. A diszletek a rendező intenciói alapján a festőműhelyben ké-