Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 10. (Budapest, 1983)

Kiss Eszter: Kommunikáció a drámában /Samuel Beckett drámáinak kommunikáció-elméleti megközelítése

nj minőségbe csap át, önmaga megszüntetése által uj tartalmat nyer* A sző az abszurd elleni fegyver lesz* A világról való hallgatás, a csend igy válik beszéddé* A végsőkig vitt becketti "nihilizmus" humanizmust rejt: a mü kommunikáció és jelentés nélküli világa kommunikációvá és jelentéssé lényegül. Beckett müveit ez a formában is megjelenő abszurditás teszi korunk egyik releváns művészi kifejeződésévé, a közölhetetlen kifejezésévé. N.Balota irja róla: Beckett "A szó apokalipszisét állitja elénk. ... Végül a hang maradt csupán, mint a teremtésmitoszban a vizek fölött lebegő lélek.•• A lárvaszerű Logosz nem egyetlen én szava többé, Q hanem az egész emberiség beszéde."

7 MÁSODIK FEJEZET A műalkotás mint jel, a művész világképe A mintául választott drámákon eddig a belső kommunikációs sajátosságokat vizsgáltuk, a drámán belüli kommunikáció struktúráját, melyből a müvek kompozíciója felépül. Azonban minden mü egzisztenciális szintézist rejt magában, melynek meglétével viszont a megteremtődés pillanatában ki is lép immanenciájából. Ez azt jelenti, hogy a valóságra való reflexióként éa egyúttal önmagán túlmutatva, e valóság jelzéseként él tovább. Igy egy kommunikációs viszonyrendszert feltételez, melynek részeként immanens léte érvényességet nyer: « feladó valóság mü /művész/ » cimzett Eöntex- Üze- Kontextus net tus * feladó befogadó » cimzett