Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 10. (Budapest, 1983)

Kiss Eszter: Kommunikáció a drámában /Samuel Beckett drámáinak kommunikáció-elméleti megközelítése

zárul, s többé nem képes azonos lenni a világgal* Hiszen a lét közvetlenségének megszűnésével a tudat már nem a világra reflektál, hanem önnön reflexióira. A reflexiók végtelen láncolata pedig végleg lehetetlenné teszi a világra való vonatkozást* Ördögi kör ez, melyben a tudat a személyiség korlátjává válik, azaz a személyiség csak saját határáig jut el, nem képes a lét közvetlenségéhez visszatalálni. Ez pedig a személyiség megszűnéséhez vezet: az indivldum önmagába zárul, a világtól függetlenedve kering örök időkig a "semmi labirintusában". Ez a végsőkig vitt hamleti magatartás abszurd kiteljesedése. A tudat és a világ, tudat és lét elszakadásával a megismerés nem vezet el a lényegig, önmagába visszatérő folyamat. Vagyis a valóság nem jelent többé semmit, nem tür beavatkozást. Ami emberré tette az embert, azáltal szűnik meg ember lenni. Az abszurditás: az ér telmetlenség, melyet az értelem teremt meg. A vég a kezdettel azonos. Beckett hősei nem léteznek. Létezésük látszat, "beletartottság a semmibe " /Heidegger/. E látszatban próbálják a tudat és a világ egységét, a jelentést visszaszerezni. Sziszüphosz harcát vivják a jelentésért. A valóságtól elszakadt kommunikációjuk csak önmagára reflektál. Az önmagára reflektáló kommunikáció pedig a kommunikáció megszűnését jelenti, éppúgy, ahogy az önmagára reflektáló tudat a tudat megszűnését, önmagába zárulását, vonatkozásainak hiányát. Azaz funkciójának felszámolódását. A drámák mi

t os z-re nd s z ere is ezt demonstrálja. Az aranykor-mitosz felbukkanása /múltra való utalások; az "öre gek"/ önmaga ellentétébe csap át, hiszen a széthullás viszszamenőleg is fiktivvé változtatja az élet összefüggéseit. A szereplők azzal, hogy a játékot választják; önmagukat leleplezik, maszkká válnak. A maszk pedig nem az, ami, hanem valami belsőnek a jele. Csakhogy az a belső nem létezik