Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 10. (Budapest, 1983)

Kiss Eszter: Kommunikáció a drámában /Samuel Beckett drámáinak kommunikáció-elméleti megközelítése

ra ahogyan beszélnek. Tehát kommunikációjuk állandóan önmagára reflektál. Naggt "/A szabó hangján/ "Restellem, jöjjön vissza két nap múlva, ugyanis a sliccet elfuaeráltam."..• /szünet/ Normális hangon/ Nem jól adom elő. /Szünet. Gyászosan/ Mind rosszabbul adom elő ezt a történetet.•• stb. •.. Hamm: Felemelte arcát, amely egészen feketének látszott a mocsok és a könnyek keverékétől. /Szünet, Rendes hangján/ Ez igy elmegy. /Elbeszélő hangon/ Nem, nem, ne nézzen igy rám..." Vajon mire utal, mit jelenthet ez? A kommunikáció önmagára kérdez rá. Ha ezt a jelenséget a dráma tágabb összefüggéseibe helyezzük, világossá válik funkciója. Már utaltunk rá, hogy a valóságot, mely bizonyosságként jelentkezik, nem nevezik meg a dráma szereplői. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a valóság megnevezhetetlen, hanem azt is, hogy a szó elvesztette jelentését. A kettő persze szorosan összefügg, egymásból következik. Hamm azt mondja, "közeledik", de nem nevezi meg a közeledőt, Arról beszélnek, hogy "épp eleget tartott"... "ez...a dolog", és hogy "soha nem voltam ott

" stb. A valóságot, a létet nem lehet megnevezni, éppen, mert függetlenedett az embertől, nem az emberi lét birtokolja a világot, hanem az nehezül rá ugy,hogy közben eltávolodott tőle. Az ember "kihullott a mindenségből." A jelentés megszűnését látjuk itt. A lét és az ember kettészakadása, egymástól idegen lényegüvé válása eredményezi, hogy a szónak nincs többé jelentése, mivel a valóságnak sincs. A sző, a nyelv, ennélfogva a kommunikáció nem lehet többé a világra való reflektálás, a világ birtoklásának eszköze. A kommunikációnak ez az önmagára való reflektálása a világtól való teljes elszakadást jelzi, vagyis azt az állapotot, melyben nem létezhet többé kommunikáció. Megsemmieült a nyelv megnevező funkciója, birtokba-vevő