Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 10. (Budapest, 1983)

Kiss Eszter: Kommunikáció a drámában /Samuel Beckett drámáinak kommunikáció-elméleti megközelítése

Verbális kommunikáció Ha már nincs mód a "cselekvésre", ha már nincs tárgy, mellyel "cselekedhetünk", a kommunikáció, a világtól való menekülés utolsó formája a beszéd, mely hőseink számára a végső cselekvést jelentit ahol végetér a cselekvés, ott kezdődik a beszéd. A beszéd a kezdet és a vég* A beszéd által lett emberré az ember, s a beszéd által szűnik meg az lenni* A dráma világában - a világ drámájában - minden, ami van, azért van hogy beszélni lehessen róla - maga a beszéd is* Tehát azért hogy a kommunikáció látszatát, a világ látszatát keltse a rettenetes világ érzékelését elkerülve* A beszéd, mely legalább zajt csap, nem engedi, hogy a világ csendjét, a világot meghalljuk* A verbális kommunikáció degradálódik, hiszen nem az ami

, a közléseknek nincs információtartalmuk: a szereplők csupa evidenciát, banalitást mondanak ki* Ezek a konven cionális közlések az emberi együttélésre tett kísérletek* A szavaknak nincs következményük, nem követi őket tett; a verbális- és nem-verbális kommunikáció nem esik azonos koor diná

ta-rendszerbe, sokszor ellentmond egymásnak* Vladimir: "Megyünk? Estragon : Megyünk* /Nem mozdulnak./" A verbális- és nem verbális kommunikáció közötti viszony csu pán annyi, hogy az egyik implikálja a másikat: a végső banalitás után mégis mozdulni kell, hogy aztán újra lehessen banalitásokat mondeni. Vladimir: "De mind a négyen ott voltak. És csak az egyik be szél üdvözült latorról. Miért higgyünk inkább neki, mint a többieknek? Estragon: Ki hisz neki? Vladimir: Mindenki. Csak ez a változat ismeretes.