Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)

Marton Gábor: Czakó Zsigmond drámai életműve

A kritika második szintje: a II. felv. 7. jelenete, Aquil hazatérése: Aquil

: Irén, Irén! éltem, lelkem szentsége! Irén

: Aquil, Aquil! /hozzárohan, lerogy/ Erast

: /kitántorog/ Mit hallok? Piam Aquil! hol vagy fiam? /felé lépdel/ Aquil

: Atyám, Irén! Leona

: /a fenék szinen/ Hogy a paradicsom tökéletes legyen, az Isten kigyót teremtett! Érdemes a megszólításokra és a mozgásokra figyelni. Czakó nagyon finom eszközökkel ábrázolja a világ változását. Az előjáték filozófiai-érzelmi viszonyai létfunkciókká változtak át. Az elgyötört Aquil "élete szentségét", majd "atyját" szólítja meg, - Erast "fiát" keresi. Egyedül a képlet örök negyedik embere, Irén szólítja kizárólag a nevén férjét. A hindu filozófiát ismerő Czakó tisztában volt a név mitikus funkciójával, annak helyével a természeti gondolkodás rendszerében. Leona a háttérből figyel. Jelen van, ellentétben Erast előbbi távollétével, ezzel is mintegy bizonyitva saját kizárólagos érvényességét. A mozgások célpontja Aquil. Hozzárohan s a lábaihoz rogy le Irén; a már megvakult Erast is feléje támolyog. Leona nem mozdul, s nem véletlenül. Nincs miért közelitenie, vagy távolodnia. A roncsként hazatérő Aquil az ő valóságának tapasztalatait hordozza. Ez a mozzanat már átvezet a III. felv. nagy jelenetéhez, Aquil és Erast dialógjához: Aquil

: Szegényen hagytam el e kunyhót, hisz szivemben nem volt egyéb, mint a természet tiszta napjának tiszta sugara; és gazdagon tértem meg, megrakodva kincsekkel; mit pokol szórt el az emberiség között. - lm elődbe tárom, atyám. Láttam fedetlen rongyos tagokat dideregve vánszorogni robogó fény és pompa után; láttam éhségtől senyvedt testet halállal küzdeni paloták előtt; láttam eltiport árvát, elhagyott beteget, kiket minden ismert csak könyörület nem; láttam kesergő eladott ifjú nőt ősz tőzsér karjain, láttam kétségbeeséstől elaszott ifjú