Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)
Kelényi István: Mese-dráma és valóság a századfordulón /1896-1918/
romantika elmo9ta a történelmi je lieget "» Abban mér kevésbé értünk vele egyet, hogy "a nagyonis költői nyelv minden valószínűtlenné varázsolt..." - illetve, hogy csak "zengő blöff volt ez az újromantika, afféle igényesebb giccs... ma mér indokolt feledós pora takarja, s nem is lenne sok értelme a portalanításnak"^ - kissé elhamarkodott költői túlzások ezek az irodalomtörténészi summázatok. Ugyanis elfeledkezik a szerző arról, hogy éppen a "nagyonis költői nyelv", mégha irói-mesteri bravúr is, előlegezi a századfordulónak a nyelvkultuszát. S arról is, hogy Vörösmarty után csak az újromantika merészel versben beszólni a színpadon, s utánuk Balázs Béláék következnek. /ICoszto lányi ós Babits, de ők nem jutottak színpadhoz. Kosztolányi bevallottan "rimjátékokat" irt egyes bábdarabjaiban./ Az ujromantikához ezzel a nyelvi igényességgel térnek vissza a szimbolisták, másodlagos újromantikajukkái; de kétségtelen, hogy cselekménybonyolitásban elmaradnak mind a shakespeare-i, mind a Shakespeare-t követő újromantikus cselekmény-szövéstől. Nem kívánjuk a hazai újromantikus iskola müveit ismertetni, /már többen tanulmányozták/}-0 és összehasonlító megjegyzéseket sem kívántunk tenni a korszakunkban keletkezett - általunk másodlagosan uj romantikusnak és elsődlegesen szimbolistának tartott - mesejátékok között. Csupán arra utalt e röpke eszmefuttatás, hogy nálunk irodalomtörténetileg, mintha szakadás lenne az 1850-80-ig tartó prímer-ujromantika és az 1890-1910 közötti szekunder-jellegü újromantika közt. Nevezhetnénk inkább a /Sebestyén Károlytól kölcsönzött/ már használt kifejezéssel, HYPER ROMANTIKÁ-nak az utóbbit, melyben már a szimbolista tendeciák erősebbek, mint a romantikusak. Az a furcsa helyzet alakult ki nálunk, hogy kétszer is fölfedezik a romantikát, másodszor szerencsésebben, a korszerű stilusirányhoz kötve a szimbolizmushoz. Nálunk élesebben elválik ez, mint a világirodalomban, ahol keveredettebben jelentkezik és hat. A századforduló drámaíróira egyszerre hat Hauptmann Ibsen, Maeterlinck, Wilde, Shaw, Strindberg stb. - ki-ki a maga "korszaká"-val, mely hol éppen újromantikus, hol szimbolikus vagy éppen naturalista - és igy tovább. Nálunk éppen azért a
