Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)
Kelényi István: Mese-dráma és valóság a századfordulón /1896-1918/
létében, mint drámai forma jelenik meg, tovább fejlődve esucsosodik ki a Csongor és Tünde varázslatosságában, hogy utána ismét "drámai" formában induljon romlásnak. A Szigligeti, Nagy Ignác, Balázs Béla és Ady tervezte Árgirus feldolgozások ra gondolunk, - s Gárdonyi operett-librettójára, hogy ezt igazoljuk. A mesetéma a mesedráma szinte valamennyi formáját fölveszi átalakulásai során, az epikától a tündérját ékig, az álomjátékon és bábon át /ismét a mesén keresztül: vö. Balázs Béla müve!/ egészen az operett-librettó*ig. Ezzel kínálkozik a modell szerepére, mint "archetípus"! De elégedjünk meg azzal, hogy minderre csak utaltunk, s majd az egyes mesejáték műformáknál utalunk vissza erre is! Az előbbi vázlatunk vonatkozásaiban Lukács György fejtegetéseit gondoltuk tovább, mint ahogyan az ő koncepciója irányítja mesejáték-szemléletünk fejlődésmenetét is. Csupán még egy röpke hivatkozást müvének egy-egy reflexiójára /tulajdonképpen sokkal többet nem is találunk!/, a lirai dráma axiómáját éreztük kifejeződni egy-egy megjegyzésében: Herczeg Ferenc Balatoni regé jének és Bródy Király-idill jeinek summázatában: " hatása lirai, epikus: balladaszerü". Szigorúnak látszik hát - és egyúttal ezzel a lirai-költői igénnyel szemben - a Lengyel Menyhértre vonatkozó megállapítása: "tipikusan költőietlen színműíró". 10 Elfogadjuk Lukács felfogását a nem tragikus drámára vonatkozóan, de nem mindenben, hisz ő majd ennek alapján tartja a korszak legnagyobb drámaírójának Balázs Bélát. Ezzel majd vitázni fogunk Balázs Béla müveit elemezve. De sokkal inkább lehet Lukács kiindulását alkalmazni a modern dráma /így a 11 modern mesedráma/ fejlődéstörténetére, mint Janovics Jenő vagy Mácza János írásait. Szintén a modern magyar dráma korabeli feltérképezői voltak, de mindkettő elfogultságoknak gyűjteménye. Janovics, akinek munkája 1907-ben született, tehát Lukácséval szinkron, a modern magyar drámát tárgyaló fejezetében nem tesz mást, mint Herczeg Ferenc "előkelő Ízlését, nagy tudását" stb, emlegeti. Mácza János pedig, akinek 1916-os, Ungvárott saját kiadásában megjelentetett tanulmánya
