Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Tóth Dezső: A Csongor és Tünde

Elutasította tehát Csongor a három vándor javallta utat. de a maga választotton ls némi kétellyel kíséri tovább költője. Talán e kétely eloszlatására, a szerelem egyedül üdvözítő •oltanak végső bizonyságául van szükség az emberi társadalommal való újabb találkozásra, az abbéi valé teljes, végleges kiábrándulásra. Az ötödik felvonás, az Éj monológjával, a három vándor másodszori jelenésével kétségtelenül a pesszimizmust viszi /ha nem is végső/ diadalra. Az Éj monológja annak a világszemléletté asszimilálódott természettudományos látásnak szülötte, amely az eposzokban még csak képekig, hasonlatok lg terjedő "kozmikus*

1 stílust teremtett. Itt már anyagot, mozgást, tért és időt tudatosan számon tartó s mélységesen pesszi mist a filozófiai költemény sarjad ebből a világegyetemet számon tartó életérzésből. Pesszimista, mert az anyagi világ, a Föld végességének alapján az emberi cselekvés, munka múlandóságát és értelmetlenségét hirdeti. Mintha Csongor, Tünde személyes csalódásait az egész emberi történelem minden emberi törekvés hiábavalóságának grandiózus analógiájával akarná hite lesiteni és betetőzni a költő. Az Utóhang Cserhalomhoz is az egyes ember múlandóságának gondolatával küszködött: Megfáradt ember hamvára nehezedik a domb Aki rövid pályát futván a az árnyas idővel Feljőve és az eget s a földnek zsenge virágait Mert mi egy életidő? - megnézé s elvesze köztök. - ám a személyes élet múlandóságát a közösségért, a közösségnek alkotás hivatáatudata feloldotta. Az Éj is szinte azonos képpel érezteti az emberi lét korlátoltságát: Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhat at lan kéjjel föltekint, Merőn megbámul földet és eget. S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Itt azonban nincs feloldás; az ember nem tud maradandót alkotni, nem képes megörökíteni, halhatatlanná tenni önmagát - még müveiben sem, hiszen e müvek is megsemmisülnek majd,