Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Taxner-Tóth Ernő: Vörösmarty útja a Nemzeti Színházhoz

kritikusi tevékenységet bevezető "elméleti töredékek"-ben. A dráma lényegében a "cselekvő élet ábrázolását" mondja, s a "költészet törvényei alól felszabadult szini hatás" veszélyeit hangsúlyozza. Rögtön hozzáteszi azonban: "van becse a pusztai szini hatásnak is. Ollyan ez, mint a mindennapi kenyér, me nélkül színházaink, ezen kicsi központosított képmásai a roppant világnak, meg nem élhetnének. - S ezen fölül valami lelkesítő s elragadó van a színi hatásban, ml gondolatokat, érzemény eket fejt ki magasabb s szilárdabb müvekre; minek bizony ságul szolgál, hogy soha még drámai literatúra nem virágzott szinház nélkül; ellenben hol szini élet van: jeles s részint remek müvek állottak elő. A színielőadás tudniillik azon álló törvényszék, mely rögtönös tapsaival és gáncsaival sorsot határoz a kiállított elmemüvek fölött, azon iskola, hol az iró mind saját, mind idegen botlások és tökélyek után képezheti magát..."*

5' Jellegzetes irodalmi kiindulópontú állásfoglalás * ez, amelyben a szinház a drámaköltészet fórumaként jelenik meg de igen messze van már attól, ahogy az ifjú Vörösmarty gondolt a színházra, s örök vesztesége drámairodalmunknak, hogy a költő a maga gyakorlatában nem tudta saját - jórészt elméleti fogantatású - gondolatait hasznositani. A színikritikus Vörösmartynak óriási akadályokat kellett elsodornia. A színikritika a belháborúktól megosztott irodalom politika része volt, s ez arra kény szeritette a szinikritikuso kat, hogy irodalmi lobogók mögött sorakozzanak föl. Ujabb nehézségeket jelentett a létéért harcoló magyar szinház! élet ellenállása biráló hangokkal szemben, s ez olyan erős volt, hogy Vörösmarty előtt a tehetséges színikritikusok egész sorát kényszeritette visszavonulásra.^^ Költőnk is egy irodalompolitikai elképzeléshez, a Bajza József vezette liberális táborhoz csatlakozva vállalt döntő szerepet a rendszeres magyar színikritika meghonositásában. S mivel fegyelmezett harcos volt, egyéni nézetét mindig alárendelte a közös célnak. Általában ez nem okozott gondot, mivel véleménye teljesen egyezett azzal, aminek kialakításában neki is jelentős szerepe volt. Mielőtt a néhány kivételre utalnánk, tegyük hozzá: feladatát a