Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Kerényi Ferenc: A Nemzeti Színház és a reformkor társadalmi mozgalmai

hogy csak az eddig már emiitett vagy közismert neveknél maradjunk - együtt szerepelt Vörösmarty és Bajza. Eötvös József és Egressy Gábor, Deák Ferenc és Gaál József, Megyeri Károly és Ráday Gedeon, Lendvay Márton és Teleki László, Szigligeti Ede és Vahot Imre - tehát liberálisok és radikálisok egyaránt. Feltünkén sok a színházi ember közöttük, a felsoroltakon kívül még Erkel Ferenc, Egressy Béni, Fáncsy Lajos, Szentpétery Zsigmond. 1844 észén azután sor kerülhetett a Nemzeti Kör új otthonának felavatására, ahol egymás után lépett fel a hangversenye az operaháború lehiggadt primadonnája és néhány évvel korábbi hajthatatlan ellenfele, Egressy Gábor. Nem maradt el az ingerült ellentámadás sem. 1842-ben névtelen operahivek felségfolyamodványa érkezett a Helytartótanácshoz. Benne ugyan műsorpolitikai összeesküvésről van szó, amely száműzné a dalmüvet a Nemzeti Színházból, de a beadvány hangneme - egyaránt ócsárolva a liberálisokat és a radikálisokat - meggyőz arról, hogy a kormány szervi beavatkozást sürgető politikai lejaratási kísérletről van szó: "A gonosz lappang már régóta a Pesti Magyar Szinház nyolc cselszövényes színészeiben és színésznőiben, névszerint Egressy Gábor, Megyeri, Szentpétery, Lendvay, László, Lendvayné, Laborfalvy s Bartháné asszonyban és ezeknek főingerléikben, jelesen Bajza József, Vörösmarty, Vajda nevü magyar academikusokban, s ezeknek a rágalom igéit hirdető és az ifjúságot lázitó gonosz cimboráikban, úgymint Garay, Vahot, Erdei, Frankenburg, Paksi, Szigligeti s több efféle nemti embereikben. /.../ Ugyanis a megnevezett és éjszakánként a Csigánál dorbézoló és a pártoskodás terveit ott készítő szinészek és magyar academikusok az operát a színpadról száműzni összeesküdtek." A reformellenzék és a Nemzeti Szinház kapcsolatai szempontjából - most már a liberális felfogás általánossá válását vizsgálva - nem a vezető politikusok és irók drámái bizonyultak elsőrendű fontosságúank, bár Teleki László /

A kegyenc

. 1841./ és Eötvös József /Éljen az egyenlőség

!, 1844./ megpróbálkozott szerzőként is szólni a nézőtérhez. Az ellenzék elvei azonban a társadalmi vígjáték és legkivált a népszinmü sikereiben vál-