Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Kerényi Ferenc: A Nemzeti Színház és a reformkor társadalmi mozgalmai

ka ellenszenves, személyeskedő gyakorlatáról, magáról a darabról pedig dramaturgiai, zenei, színészi, sőt szcenikai értékelést nyújtott* Az utóbbi passzus már a színpadi jelmez sajátosabb részterületére alkalmazva mutatja a liberális felfogást, amely a j uhászok Öltözetét /megnemesitve-stilizálva/ a finnyások ellenében színpadra engedi: "•••nem látjuk által, miért ne lehessen a köznépet saját öltözetében, gatyában fölléptetni, mely ismét a színházi szokás és illedelem szerint csak felső ruha fogna lenni." A régebbi szinész

ettörténet hajlott arra a véleményre, hogy az Athenaeum szerkesztői - maguk is költők lévén - a színpadi előadást, mint nyelvi jelenséget bírálták és értékelték elsősorban. S ha valakit Vörösmarty kritikája nem győzne meg az ellenkezőjéről, fűzzük hozzá, hogy a szövegből megállapíthatóan nemcsak a Peleskei nótárius első és második előadását nézte meg, hanem még kétszer tért vissza a darabra és a hatodik előadásról szólva, kemény szavakkal állapította meg, hogy a rendezői figyelmetlenség és a színészi fegyelmezetlenség miatt a produkció kezd veszíteni erejéből, hatásából. A gyakorlati példa után - összegezve - szólnunk kell a liberális szinházfelfogás színészeti oldaláról. Az elméleti alapvetést Bajza József végezte el, amikor 1836-ban, a Kritikai Lapok hasábjain összegezte Dramaturgiai és logikai leczkék magyar szinbirálók számára cim alatt ismét német munkák nyomán haladó, de a magyar viszonyokra alkalmazott elveit. Forrásul J.J. Engel mimika-könyve és Goethe szinészregulái szolgáltak, a következtetések azonban mindenütt és mindenben a hazai játékszín! állapotok jobbítását célozták. Az egységesült és megújított, jogaiba lépő, diadalmas magyar nyelv helyzetében a Nemzeti Szinház művészeitől már joggal várható el az irodalmi nyelv beszélt változata, mellőzve a tájnyelvi ejtést, amely igy a játazott népi figurák jellemzésére szabadulhatott fel. Az új, romantikus előadásmód a régi, siró-éneklő színészi iskola ellen folytatott állandó és kemény kritikai harcban alakult ki és nyert csatát. Központi kategóriája a "természetesség", amely azonban nem valamiféle ösztönös realizmus jelent, hanem "feszesség nélküli" játékot, azaz az érzelmek szó és