Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)
Szántó Judit: Az új magyar dráma és a Nemzeti Színház
évadnak mérlegét elkészítve egy nagytekintélyű kritikus elmarasztalta a színházat, amiért egyetlen darab sem "sugározza mai szép életünk harmóniáját", továbbá olyan vaüfósem találkozott, amely leleplezné a klerikális reakciót és a szociáldemokráciát, majd befejezésül a derűs, kacagtató vígjátékot is számon kérte* Négy évről volt szó csupán, de nem volt könnyű ebben a négy esztendőben olyan színházat csinálni, amilyet a Nemzeti Színház új vezetése célul tűzött ki magának. Gondoljunk csak vissza az első évek magyar műsorára* Akadt rajta olyan szerző - Kassák, Tamási -, aki ebben a második szakaszban színpadot sem kaphatott volna; de ezen túlmenően: a 45 és 49 közötti műsor egyetlen szerzőjének egyetlen darabját sem lehetett volna eljátszani! Háy és Déry darabjai, csakúgy, mint a Lélekbúvár , sorra fennakadt volna a rostán, perifériális problematika, nem egyértelmű mondanivaló vagy formalizmus vádjával* /Az egyik kritika épp azért dicsérte Az élet hidjá t* mert olyan jótékonyan elüt a Tiszazugt ól » meg az Isten, császár, paraszttól./ Úgyszólván egyik percről a másikra kellett ismét új koncepciót kimunkálni s megtalálni hozzá a megfelelő szerzőket és műveket. És most nézzük meg a szóbanforgó öt évad hét magyar bemutatóját* A szerzők névsora ismét csak impozáns: Szabó Pál, Háy Gyula, Illyés Gyula, Urbán Ernő és Gyárfás Miklós. És ha az első korszak kilenc bemutatójából legalább három / Tiszazug , Isten* császár, paraszt . Tükör / helyet kér a képzeletbeli antológiánkban, e nehéz évekből is oda kivánkozik legalább kettő: a Tűzkeresztség és a felszabadulás utáni drámairodalmunk egyik remeke, a Fáklyaláng * Vagyis a Nemzeti Színház nemcsak politikai igényességéhez maradt hü, hanem mindent elkövetett, hogy művészileg se kelljen leszállítani a mércét és a hivatalos elvárásokhoz önként hozzá toldotta a nem években mért maradandóság követelményét* Ami az egykorú valóságot ábrázoló drámákat illeti, felismerte, hogy ahol az anyaghoz igazi iró nyúlt, ott szükségképp mállani kezdenek a sémák* Ez a felismerés kevésbé gyümölcsözött Gyárfás és Háy műveiben, bár a később annyit aposztrofált Hatszáz új lakásb an is volt
