Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Függelék: Peterdi Nagy László: Színházat építeni

legfejlettebb tőkés országokat. Legújabb szenzációjukban, a Mester és Margaritá

ban ugyanazok az épitőkocka-szerü szinpadi emelvények "játszanak", mint a Majakovszkij-műsorban. Ez az előadás a szovjet irodalom egy másik korán elpusztult nagy alakjának, Mihail Bulgakovnak akar emléket állitani. Felvonulnak tehát újra a Tiz nap

..., a Csendesek a hajnalok

, a Tartuffe

, a Hamlet és a többi felejthetetlen előadás kellékei, világitási effektusai, fogásai. De mintha most nem születne ebből új minőség, új szinpadi gondolat. A szokatlanul hosszú és széteső, egyfajta szürrealista látomás-szerü kompozició egyik leghatásosabb jelenete a második felvonás varieté-betéte. A Mester megkisértője, az elegáns és lebilincselően szellemes Woland /V. Szmeher/ tulajdonképp ©gy nyilvános erkölcsi felmérés alanyává teszi a moszkvaiakat. A szinpadról papirpénz-esőt zúditanak a nézők fejére és várják a hatást. Az emberek persze fölveszik a pénzt. Egy kövér újgazdag pimaszul előre tolakszik, a hölgyek pedig egymás kezéből kapkodják ki a külföldi divatrongyokat. Ez elegendő Wolandnak, hogy bölcs iróniával levonja a következtetést. "Emberek, mint mindenki. Szeretik a pénzt, igy volt ez mindig. Könnyelműek. Mit lehet tenni? Egyszerű emberek. A lakáshiány elrontotta őket." A szinpadon megelevenedő regény másik cselekményszálán, a bibliai történetben a bölcs és jóakaratú Pilátus /V. Sipovalov/ magyarázza el ugyanezt Jesuénak /A. Trofimov/, egy korábbi világmegváltónak. - Az emberek alapjában véve nem változnak. És nem szeretik sem a szelid, sem az erőszakos megváltókat. Ez az a pont, ahol a legmesszebb kerül a szinház Bulgakovtól. Aki megismerte életében mind a szenvedést, amely Mesterének kijutott, de mint iró tovább jutott nála. Ha életmüvének egészét tekintjük - és az előadás ennek kivan emléket állitani, nem egyik regénye hősének - Bulgakovtól mi sem állott messzebb, mint az itt ábrázolt konfliktus időtlenitése, valamiféle örök emberi sorsként való bemutatása. És ez esetben a szinház sem látja hasznát az absztrakciónak. A Taganka művészetét az 1960-as évek társadalmi valósága szülte és mindig