Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/

Kezdjük két képpel. Először is képzeljünk magunk elé egy klasszikus arányú nyitott templomot, egymás fölé emelkedő üléssorokkal. Különböző szinteken gyűlnek egybe a kézművesek, polgárok, nemesek - osztályokra válva, mégis egy egységes gyülekezetet alkotnak. A templom előterében van az oltár, előtte áll papi ornátusban a főpap. A templomon túl egy város terül el, és a városon túl a mennyei szférák, melyek egyenletesen mozognak pályáikon. A pap szertartást celebrál, a bősiség és erőszak mitoszát utánozva. A gyülekezetet megriasztja a rituálé fokozédó extázisa; kiélezetté és feszültté válik a hangulat. A főpap a szokásos áldozattal zárja a szertartást, és vér csorog az oltárról. Az emberek úgy üvöltenek, mintha ők lennének az áldozat. Némelyik néző lebukik székéről; a templom megroppan, a város kezd szétmorzsolódni; a szférák vadul letérnek pályájukról. A teljes felbomlás köszübén a jelenet megmerevedik. A nézők kivonulnak, és félelmüket éteri nyugalom váltja fel. És most képzeljünk magunk elé egy elhagyott tájat, egy tökéletes sikságot. Az előtérben polgárok nyugtalan tömege csődül össze egy ősi templom romjain. Mögöttük kezdetleges kegyszerekkel egy összetört oltár. EmögÖtt az üres tér. Nyomorúságos öltözetű, kiaszott pap áll a romos oltárnál, egyszinten a tömeggel, és egy torzitó tükörbe bámul. Groteszkül vonaglik előtte, különféle furcsa helyzetben vizsgálja képmását. A tömeg baljóslóan morajlik, és kezd szétoszolni. A pap az ottmaradtak felé forditja a tükröt, hadd lássák magukat, ahogyan bambán üldögélnek a köveken. Egy percig fájdalomteljesen bámulnak képmásukra; ezután köveket hajigálnak az oltárra, dühödten szidalmazzák a papot, és pánikszerűen elro-