Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Szilassy Zoltán: Dürrenmatt Shakespeare-adaptációi

illik Lear király vagy Hamlet. Nem kell ahhoz feltétlenül átlépnünk a XX. századba, hogy egy "vérszomjas fenevad", egy király nevetségessé váljon. Dürrenmattnak, az elméleti elgondolónak, kiváltképpen meg kellene éreznie az "egy léért országomat" - paradoxonát, Shakespeare történeti drámáinak deheroizáeiós mechanizmusát. Drámaíróként ez sokkal inkább sikerült neki, mint akár elméletÍróként, akár Shakespeare-adaptât őrként. A nagy Romulus prospero-i könnyedséggel szabadul meg birodalmától. Az öreg hölgy Lady Macbeth nagyságrendű figura. János király viszont nem lett okosabb, Titus Andronicus nem lett szerencsétlenebb DÜrrenmatt átírásában. DÜrrenmatt gyakran /pl. az V. Frank esetében/ tiltakozik a "brechtizálás" vádja ellen, s magát shakespeare-izálónak vallja. Az Ő hősei is protagonisták, ha nem is királyok, hercegek és hadvezérek döntik el korunk kérdéseit szerinte. Mindenképpen brechti, sőt imitt-amott piscatori Dürrenmattnal a magyarázkodás igénye, az illusztratív láttatás. Minden lényeges figurája rezonőr - legalábbis, ki-ki a maga szemétdombján. Szerencsére nem bocsátkoznak terjengősen a makroszituáció elemzésébe, de a saját hovatartozásukról nem hagynak kétséget az olvasóban, vagy a nézőben. Nem egyszerűen "léteznek" a történelmi- avagy magánhelyzetben, mint az elvetett schilleri dramaturgia hősei, de nem is konfesszionálnak ködösen mint pl. a csehovi hősök. Lényegük a viselkedés és a kommentár

. A songok gnomikus költészetét Dürrenmattnal a paradox aforizmák, a kihegyezett szituativ látásmód helyettesitik. "A kiindulópontom sohasem holmi tétel, hanem egy történet" szögezi le a 21 pont a Fizikusokhoz paradigmáiban. De rögtön igy folytatja: "A kiindulópontként szolgáló történetet következetesen végig kell gondolnunk."^ A további pontok szellemében gondolkozva rá kell jönnünk, hogy az eleinte megtagadott tétel valahol mindenképpen beugrik. Az eredmény pedig az lesz, hogy a drámai szituációkat DÜrrenmatt történelmi-, és nem ontologikus-egzisztencialista szinten értelmezi, tehát - mutatis mutandis - úgy, ahogyan Sartre kezeli az Oresztész-mitoszt a Legyek-ben, ahogyan az egyéni problémákat univerzalizálja