Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/

Az ember és Isten viszonyának vizsgálata helyett a társadalmi dráma a társadalomban lévő emberre összpontosítja figyelmét, aki konfliktusban áll a közönséggel, kormánnyal, akadémiával, egyházzal vagy családdal. A drámai formában ennek megfelelő változás figyelhető meg. Az epizodikus darab átengedi helyét a három- és négyfelvonásos szerkezetnek; a dráma elveszíti gondozatlan lobogását és feszessé, megszerkesztette és jól megirttá válik. A társadalmi dráma klasszikus abban az értelemben, ahogyan Edmund Wilson meghatározza a klasszicizmust: "A politika és erkölcs területén elsősorban a társadalommal mint egységgel foglalkozik; a művészetben pedig az objektivitás eszményét jelenti." Habár a társadalmi dráma alkalmakként expresszionista, inkább jellemző rá a realista vagy naturalista stilus, amelynek révén az objektiv eszmény a leginkább megőrizhető. A messianisztikus élvhajhászás és túláradás helyére a jóval inkább ellenőrizhető és árnyaltabb érzések kerülnek, miként maga a drámairó is visszavonul az eseményektől, és hagyja, hogy a cselekmény Önmagáért beszéljen. A társadalmi, politikai, erkölcsi és gazdasági kérdéseket a pártatlanság atmoszférájában mondják ki; köznapivá válnak a szociológiai és pszichológiai megfigyelések; a drámaírót tudományos eszmék kezdik befolyásolni, különösen Darwinnak az átöröklésről és környezetről szóló elmélete. Ibsen, Strindberg, Shaw és Beckett egyaránt Darwin, Lamarck vagy Marx hatása alatt álló irodalmi természettudósoknak tekintik magukat, mig Csehov, aki semmilyen intellektuális hatásra sem formál jogot, a birói függetlenség eszményéhoz ragaszkodik. Ami a szereplőket illeti, a társadalmi dráma a kortárs társadalmat viszi szinpadra, és a dramatis personae-t a középosztályból veszi. A főhős ugyanazoknak a törvényeknek van alárendelve, mint mi, hasonló törekvésekben osztozik /vagy ugyanazokat nélkülözi/, ugyanazokat az otthoni kötelességeket végzi el, és ugyanabban a csúnya prózában beszél. Az emberi alkat átlagossá zsugorodik, és az ember környezete bezárul. Ibsen Brandja egészen odáig emelkedik fel, hogy meghal, ám Osvald Alving arra van kárhoztatva, hogy az öröklött beteg-