Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)
Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/
arcát szemléli. Társadalmi lázadásról akkor beszélünk, ha a drámairó a társadalmi organizmus hagyományai, erkölcsei és értékei ellen lázad - a pap a tükröt a közönség felé fordítja. Egzisztenciális lázadásról akkor beszélünk, ha a drámairó léte feltételei ellen lázad - a pap a tükröt a seramibe fordítja. A könyvben elemzésre kerülő nyolc drámairó mindegyike - valójában a modern szinház legtöbb drámairója - a messia--' nisztikus, társadalmi vagy egzisztenciális lázadók közé sorolható; némelyik csupán egy kategóriába esik, mások kettőbe is, ismét mások pedig mind a háromba. Ahhoz, hogy ezt bemutathassuk, meg kell vizsgálni a drámai lázadás mindegyik vetületének hátterét, természetét és stilusát. A modern dráma kezdeti szintje a messianisztikus lázadás , és ez a legkendózetlenebbül romantikus is. Fellelhető Ibsenben, Strindbergben, Shaw-ban és O'Neill-ben; ismét felbukkan Genet-nél, és olyan kisebb drámairókra is jellemző mint Wagner, D'Annuzio, Sartre és Camus. A messianisztikus dráma kinyilatkoztatásként akar hatni, - pillantás a Piszga tetejéről Palesztinába - mert egy olyan új Messiás gondolata és cselekedetei körül forog, aki úgy hiszi, az ő feladata, hogy a régi Isten helyébe lépjen, és megváltoztassa az ember életét. Minden drámai lázadás közül a messianisztikus a legszubjektivebb, leggrandiózusabb és legönzőbb. Szivósan van jelen a drámában, és az embert arra kényszer iti, hogy Ibsen korai messianisztikus epikus müveit, és ne a későbbi "modern" darabjait tekintse a modern dráma tényleges kezdetének. Mert a messianizmussal robban a lázadás szinháza. És bár a robbanás a mozgalom kezdetén a leghangosabb, amikor a művészt majd szétveti a féktelen romanticizmus, és minden lehetségesnek tűnik, visszhangja áthallatszik a modern szinház teljes történetén. A messianisztikus dráma az abszolút felszabadítás közege, nem tartják féken a drámai szabályok vagy emberi korlátozások, és a lázadó drámairó a végtelen utáni telhetetlen vágyát ezáltal elégiti ki. A világmindenséget saját személyisége kivetülésének tekinti, amely emberfölötti akarat révén megvál-
