Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)
Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/
így, miközben mindegyik lázadó drámairó a lázadást tekinti központi témájának, a valóság nevében egyszersmind kritizálja is a lázadást; azzal párhuzamosan, hogy lázadó szereplőivel azonositja magát, meg is tagadja őket. Ibsennél kiváltképpen kétértelmű a lázadás, mert hol feldicséri, hol elmarasztalja; de ez a kétértelműség minden jelentősebb drámaírót áthat. Shaw-nál a lázadó egyszerre a világ reménysége és semmitmondó szónok; Csehovnál minden erőteljes papolás ellenére tunya és apatikus; Brechtnél egy személyben testesiti meg a változás és az alkalmazkodás iránti ösztönzést; Strindbergnél, O'iïeillnél és Pirandellónál álmai meghiúsulását követően melankolikus sztoicizmusba süpped; Genet-nél pedig éppen annak a felsőbbségnek a képmásává válik, amelyet meg akar semmisíteni. A lázadás eszménye tiszta és abszolút marad, de a lemondás aktusa rendszerint feszültség, szenvedés vagy kétségbeesés forrása. És miközben a lázadó szereplő többnyire a drámairó alteregója, a szerző mindig megvizsgálja tettei következményeit is. A modern dráma központi dialektikáját az eszme és tett elgondolás és végbevitel - közötti konfliktus alkotja. Mert a lázadó drámairó egy személyben álmodik, és álmait próbára is teszi. Ez alapján talán érthető, hogy miért olyan fontos téma a modern drámában az illúzió és valóság konfliktusa: a drámairó képzeletének ikerpólusa a kettő. Minden igazi lázadó gyűlöli a valóságot, és szüntelenül a megváltoztatásán munkálkodik; de egyetlen igazi művész sem vonulhat vissza teljesen a tényvilágtól. Minél lázadóbb a művész, annál inkább a képzelet és illúziók világába menekül vissza; de a lázadás színházában még a legszubjektivebb művészek is ellenállhatatlanul visszakényszerülnek abba a kézzelfogható, anyagi világba, amelytől szeretnének elmenekülni. Strindberg és Genet álomtájai szomszédosak az ablakunkból látható tájakkal; a látszatok drámája alatt a szilárd tények mintaképe nyugszik. Ezzel magyarázható a modern dráma stilusa - és kiváltképpen kétértelmű realizmusa. Jean Jacques Rousseau, a főromantikus számára a zsenit az jellemezte, hogy nem hajlandó utá-