Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/

ceak megjelenít, hanem buzdít is, és nemcsak a többieket dramatizálja, hanem az ént is vizsgálja. Ez az önvizsgálat, amelyben osztozik a többi romantikus művészettel, azokhoz hasonlóan nem jelent radikális szakitést a hagyománnyal. A lirai költő anyaga mindig is többnyire személyes volt, és még a Proustnál vagy Joyce-nál fellelhető önéletrajzi elem sem tesz erőszakot annak a formának a konvencióin, amely Homérosz óta helyet adott a szerzőnek az elbeszélésben. Másfelől azonban a lázadó drámairó szubjektivitása egyedülálló, mivel a dráma hagyományosan az utánzás formája volt - személytelen, objektiv, tárgyilagos - és a szerző ki volt zárva a műből. Ennek ellenére, a lázadás szinháza csak részben szubjektív; a lázadó drámairó továbbra is figyelembe veszi formája követelményeit. A színdarab dialógus révén halad előre, és vitát, valamint konfliktust foglal magába. Vita nélkül a dráma propaganda; konfliktus nélkül puszta fantáziálás. A lázadó drámairó vágyhat arra, hogy lázadása ne maradjon művészetébe bezárva, de ezt a vágyat objektiv tudatossága tartja féken. A modern drámába belépnek a személyes fantáziák és absztrakt eszmék, de megmarad a konkrét cselekmény és utánzás - az én megosztja a színpadot a többiekkel. A pódium kettős rétegű, mert maga a művész is meghasonlott - meghasonlott az Önmaga, az élet, a világ felé irányuló magatartásában. "A művészi alkotás - figyeli meg Camus - az egység követelésében és a világ visszautasitásában áll. De a világot annak alapján utasitja vissza, hogy mi hiányzik belőle, és annak nevében, amivel a világ néha azonos." És igy van ez a drámai alkotással. A lázadó, aki át kivanja alakitani a világot, művész is, akinek ezt megfelelően be kell mutatnia; a romantikus, aki minden köteléket szeretne szétrombolni, egyszersmind klasszikus is, aki elfogadja a korlátozásokat az életben és a művészetben. A lázadó drámairó ezen ambivalencia következtében habozik tagadás és állitás, lázadás és valóság között. Miközben képtelen úrrá lenni saját ellentmondásain, színdarabjaiban dramatizálja őket, és hálás azért a formáért, amelyben a feszültségeknek nem kell feloldódniuk.