Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/

magukévá. Ibsen darwinizmusának erősen misztikus felhangjai vannak; Shaw lamarckizmusa az ő "eleven vallásának" ága; és úgy tűnik, még Brecht kommunizmusa is a kolostorba vonulást helyettesit!. Talán felesleges mondani, hogy e hitek egyike sem bizonyul különösebben elegendőnek ahhoz, hogy megváltást nyújtson - az új világvallás még várat magára. A lázadás színházának nem sikerült felépítenie a maga egyházát, és ezt a kudarcát növekvő kétségbeeséssel nyugtázza. És fokozódó visszavonulással is. A dráma a privatizálódás jegyeit kezdi felvenni, mégha mindig is a legnyilvánosabb volt az irodalmi kifejezésformák között. A drámairónak a közönségével való szakítása, valamint a műfaj szabályai iránti érdektelensége következtében a modern darabok kezdenek epikai méreteket ölteni - hosszabbak, nehézkesebbek és epizodikuBabbak, mint a múlt darabjai. Azzal párhuzamosan, ahogyan a lázadó drámairó olyan evangélista lesz, aki a saját hitére tér át, ezt a növekvő formátlanságot növekvő elméleti igény kiséri. A drámai műalkotásokhoz előszavakat, prológusokat, kritikai értekezéseket, manifesztumokat és függelékeket kezdenek kapcsolni - a drámairó nemcsak mítoszokat hoz létre, hanem a mitoszokhoz magyarázatokat is füz. A lázadás színházában egyedül Csehovot hagpák hidegen az általános eszmék; a többieknek rögeszméjévé válik a doktrína és a dogma, és gyakran drámán kívüli megfogalmazásokban törnek ki a műfaji formák közül. Másképpen fogalmazva: a lázadás szinháza szélsőségesen öntudatos és belterjes, ahogyan az egy romantikus mozgalomhoz illik. És a többi romantikushoz hasonlóan a drámairó példa nélkül álló módon lép be saját müvébe. Strindberget és O'ITeilt szinte alig lehet megkülönböztetni hőseiktől; Ibsen és Shaw nagymértékben azonosítják magukat hőseikkel; Brecht elrejti' darabjaiban a tapasztalatát, de egy harmadik személyben beszélő narrátor révén ezt közvetlenül kimondja; Pirandello és Genet már-már a száLlipszizmusig alakítják müvüket; és még Csehov is ott lebeg drámái fölött, mint morális egyéniség. Akár eszmeként, akár szereplőként van jelen, a modern drámaíró állandóan önnön személyisége lehetőségeit fürkészi - nem-