Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/

viszi szinpadra; még Csehov, a lázadó szinház legszelídebb szelleme is kénytelen kijelenteni darabjairól: "Csak annyit akartam mondani, hogy 'Nézzétek meg magatokat és vegyétek észre, milyen rossz és sivár az életetek.'" Csehov azért vádolja a burzsoát, mert nincsen kultúrája és érzékenysége, Ibsen azért, mert középszerű és kompromiszszumban él, Strindberg a gyávaságért veti meg, Brecht az álszenteskedéséért és kapzsiságáért, Shaw az önelégültségéért, Pirandello azért, mert mindenbe beleüti az orrát és hajkurászsza a botrányt, O'Neill a nyárspolgárságáért, Genet pedig sarlatánságáért. A vádak halmozódnak, olajként ömölve Nietzsche tüzére, aki háborút indított azok ellen, akik "mindenhol feltalálják magukat" -, azok ellen a "csupa félemberek ellen, akik nem tanultak meg szívből áldani, vagy káromkodni." Nietzsche kiátkozta az arany középszer eszményét /"Ez a középszerűség - irta -, még ha higgadtságnak nevezik is."/; és a lázadó drámaírók közül sokan osztoznak vele abban, ahogyan megveti a kereszténység lágy erényeit és a liberális demokrácia ésszerű, humanitárius értékeit. Miközben a lázadó drá*mairó utálja a középutakat, lenézi a középszerű érzelmeket, és dacol a középosztályokkal, titokban vagy nyíltan ünnepelni kezdi a szélsőségesség értékeit - a kicsapongást, ösztönt, emancipációt, eksztázist, részegséget, gyönyört, lázadást. A drámairó fő ellenfele igy - Ibsen szavaival - az "átkozott tömör liberális többség" lesz. És mivel a szinházi közönséget ez a többség alkotja, maga a néző kerül támadás alá, akit nyíltan is ostoroznak a színpadról, és szatirikus figuraként meg is jelenítik a színpadon. A drámairó többé nem a közönség szószólója vagy annak fizetett szórakoztatója, hanem ellenlábasa, aki a nézők tudomására hozza - mint Shaw a legkorábbi darabjainak előszavában -, hogy "támadásaim ellenük irányulnak, nem színpadi szereplőim ellen." A drámairónak a lázadásért óhatatlanul azzal kell fizetnie, hogy a közönség is ejti őt. Joyce-hoz hasonlóan, aki elmenekült Írországból, mert nem volt hajlandó tovább szolgálni azt, amiben többé nem hitt, a modern drámairó is számüze-