Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)
Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/
abba a térbe szorították le, amelyet korábban az oltár száraára tartottak fenn. A nyugati világ drámájában a hősi tragédiák és a restauráciés komédiák ugyanezt a célt szolgálják, a hamis idealizmus vagy a brutális cinizmus atmoszféráját nyújt ják, anélkül, hogy foglalkoznának az ember vallásos természetével. A közösségi szinház tehát a szellemi széthullás tapasztala sával éri el tetőpontját, a lázadás szinháza pedig ugyanevvel a tapasztalással kezdődik , örökölve a nyugati hagyománytél az előrehaladott hanyatlást. Shakespeare lassan és fájdalmasan alakitotta ki az élet negativ nézőpontját, a modern drámaíró számára ez csak a kezdeti előfeltevés, és a görögökkel ellentétben tiltakozása keserűségéért semmiféle kárpótlást sem képes nyújtani. Oidipusz száműzetésével nem tűnik el a pestis, Oresztész szenvedéseit nem követi az Areioszpagosz tanácsa, Hamlet halálával nem születik újjá Dánia - mégha a száműzetés a szenvedés és a halál a hősök számára gyakran túlzott sorscsapás is. Hasonlóképpen, ha a közösségi szinház tartalmazott is félelmetes látomásokat és kétségbeesett jövendöléseket, ezeket mégiscsak a lázadás szinháza valósitotta meg. Lear szavú őrülete Ibsen Osvaldjának gügye dadogásává torzult; Leontes futólagos féltékenysége Strindberg Apájának patologikus megszállottságává változott. Gloucester morog az istenek önkényes kegyetlensége miatt, Csehov felesleges hősei már káromolni is képtelenek; Albany előre látja a napot, amikor az emberek egymás ragadozóivá válnak - és Brechttel eljött ez a nap. Benedek és Beatrice elhervadtak Shaw Megtört szivek háza c. darabjában; Hamlet melankóliaja Pirandello fáj dalmas gyötrődésévé és O'Neill sötét kétségbeesésévé módosul; Jago fél-világa Genet-nél teljes világgá változik. Jliközben a modern drámairó azon munkálkodik, hogy megszabaduljon a felbomlás örökségétől, szótárában a visszautasításra a nem , a semmi és a soha szavak, Lear ismételt tagadásai szerepelnek. Ez az örökség természetesen nem csak irodalmi, hanem a kornak is hagyatéka; a világ, amely a modern drámaírót kibocsájtja magából, egyre körülirtabbá és korlátozottabbá válik. Amikor 1864-ben Ibsen elhagyja Norvégiát, hogy megkezdje
