Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 5. (Budapest, 1980)

Pelle János: A francia felvilágosodás színháza

•Varázslat hatása alatt áll!' Meghallotta, amit mondtam, s elváltozott hangon válaszolt. •Valóban. Innen jól látni a természetet. Ezek az ihlet áldott órái. Mit tesz egy ember, ha tehetséges? elhagyja a várost és lakóit. Szive vonzalmának enged, s könnyeit egy forrás kristálycseppjei közé vegyiti; virágot hoz egy sirra; könnyű lépteivel a mezők gyenge füvét tapossa; lassú léptekkai termékeny földeken kel át; elmenekül az erdő mélyére. Sze reti a titkos rettenetet. Kószál. Barlangot keres, ahol ihletet talál. Kinek a hangja olvad a hegyekből lezúduló patak zajába? Ki érzi át egy magányos hely fenségét? Ki hallgatózik a magány csöndjében? Ez ő. Költőnk egy tó partján lakik. Tekintete körbejár a vizén, s zsenije kinyilik. Itt tölti el az a néha nyugodt, néha erőszakos szellem, mely felemeli a lelkét, vagy éppen lehiggasztja, tetszése szerint... Ó Természet* minden jó a kebeledben rejtőzik! Minden igazság természetes forrása vagy !••• A világon csak az erény és az igazság méltó arra, hogy nekik szenteljem magam!*" /16/ Diderot a Remetelakban időző Rousseau portréját vázolta fel a második beszélgetés bevezetőjében. Diderot az ő elveinek jegyében irta meg darabját, melyet az új, izig-vérig erkölcsös polgári művészet nyitódarabjául szánt. Diderot azt akarta bizonyitani, hogy a Természet nem ellen tétes a polgári drámával, s a szinház hatékonyabban képes ter jeszteni az Erkölcsöt, mint a prédikáció. Rousseau sohasem fogadta el ezt az elméletet, s az első Értekezésben radikálisan elutasította az erkölcsös művészet lehetőségét: "A kormányzat és a törvények gondoskodnak az egybegyűlt emberek biz tonságáról és jólétéről, a tudományok, az irodalom és a művészetek, e nem kevésbé zsarnoki, és talán még hatalmasabb erők virágfüzérekkel boritják az emberekre vert vasláncot, elfojtják bennük azt az érzést, hogy szabadnak születtek, megszerettetik velük a rabszolgaságot és azzá teszik az embereket, amit civilizált népnek szokás nevezni." /17/ Később, a Narcissus előszavában enyhitett álláspontján: "Először is, egy vétkezéshez szokott nép soha nem tér vissza az erényhez, a ennélfogva nem cél, hogy javitsuk azokat, akik