Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 5. (Budapest, 1980)

Pelle János: A francia felvilágosodás színháza

akkor kiismerhetővé válik. Márpedig az őkori és a XVII. századi tragédia lényege az, hogy transzcendens magasságba emeli, s általános emberi dimenzióval ruházza föl hősei sorsát. De Crébillon alakjai nem igazán tragikus egyéniségek, inkább bábfigurák, s ennek megfelelő a végzetük is. Az abszolút monarchia, mely az istenek akaratát testesiti meg, elveszítette komolyságát: kiagyalt rémségeket zúdit alattvalóira, s a színjáték mögül előtűnik valódi gyengesége. A klasszicista tragédia Cróbillonnal lép be a hanyatlás korszakába. Mégis, a XVIII. századi tragédiairók közül ő tartotta legtovább magát a francia színpadokon: Rhadamiste et Zénobie cimü ötfelvonásos "drámai regényét" nemcsak az Ancien Régime, de a császárság és a restauráció közönsége is megtapsolta, s csak az 1830-as forradalom vette csak le végleg a műsorról. Voltaire, a tragédiái

10 , már nem érte be a klasszicista tragédia bevált sablonjaival, üj tartalommal, a felvilágosodás szellemével akarta megtölteni a Richelieu és Boileau által rögzített kereteket. Voltaire művészi és politikai ideáljai fölött azonban a XVIII. század második felére már eljárt az idő, s ezen nem segitett, hogy - saját meglátása szerint - "érdekesebb" tragédiákat irt, mint Corneille, s "tragikusabbakat", mint Racine. Ennél azonban többre vágyott, ezért tragédiáit térben és időben kiterjesztette, s felvilágosodott tirádákat szőtt beléjük, mint a Zaireben vagy a Mahomet

ben. De hiába állitott formabontó módon kinai, perui, afrikai vagy középkori cselekményt szinpadra, hősei, bármilyen kosztümöt viseltek is, úgy szónokoltak, mintha corneillei tóga lenne rajtuk. Lessing a Hamburgi dramaturgiában szedte izekre ezeket a tragédiákat, különös tekintettel a remekműnek tartott Mérope-ra, melyet a 36. számtól egészen az 50-ig elemez. Voltaire tekintélyét a francia közönség előtt mi sem mutatja jobban, mint hogy végül egy német polgár fejezte ki azt a viszolygást, amit a harmadik rend a lelke mélyén "felvilágosodott szomorújátékai" iránt érzett. Maga Voltaire is tapasztalta ezt a viszolygást, de másodrendű okokra, a nézők rossz beidegződésére vezette vissza.