Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 5. (Budapest, 1980)

Nyerges László: Goldoni színházi reform-poétikájának jellemzői

intelemnek tehát a játék technikáján és valósághű természetességén túl a karakter komédia komikuma szempontjából van jelentősége, melynek hatása a szinpadi látványban bontakozik ki teljes mértékben, úgy ahogyan arról korábban már szóltunk. Itt újra érdemesnek látszik Sztanyiszlavszkijt idézni: "A szinház kollektiv műalkotás, melyben egymáshoz való kapcsolatokat kell érzékeltetni. Ez a drámai szövegben nem szerepel, a rendező-szinész feladata érzékeltetni". /27/ Ugyanakkor a szinészi létezést a társulatban szintén meghatározza az idézett figyelmeztetés. A személyi függés új formáját, a szinpadi partnertől való függést illusztrálja: a színész többé nem autonom elem, hanem a szinházi előadás struktúrájának része, aki a többi alkotóelemmel - szinésztársaival együtt felelős azért, hogy az előadás-árut a fogyasztó-közönség teljes megelégedéssel fogadja. Az előző fejtegetések során igyekeztünk a társulaton belül kialakult, egymástól való függés lényeges formáira - az impresszárió és a színészek, a szinészek egymás közötti kapcsolatai, az új tagok beilleszkedése a reform-elvek alapján működő társulatba - rámutatni. A Teatro comico néhány jelenete még egy, a korabeli játékszini viszonyokra jellemző kapcsolatformára hivja fel a figyelmet, - mely egyben szoros összefüggésben áll a poétikai alapelvekkel, - nevezetesen a súgó és a szinészek kapcsolatára. A súgó szerepe azáltal kerül előtérbe, hogy a reform fokozatosan felszámolja a rögtönzést, a színészeknek a szerzői szöveg pontos ismeretében kell szinre lépniük. Ilyen körülmények között a szöveg letéteményese a súgó, ő biztositja az új komédiák előadásának szinvonalat; ha a komédiások sikert aratnak, ebben - és ezt Orazio szavai is alátámasztják - bár szerény mértékben, de a súgónak is része van. Pedig a szinészek, - példa erre a II.4. jelenetében Piacida megnyilatkozása, - lekicsinylik és követelőző, indulatos megjegyzésekkel bosszantják. Az ellenérzés annyiban magyarázható, hogy a szinészek, akik nosztalgiával gondolnak viszsza elvesztett autonómiájukra, a számukra nehezebb feladatot jelentő, megregulázott színjátszás egyik nyűgös, zsörtölődő