Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Illés Klára: FÜST MILÁN DRÁMÁI

nológban törjön felszinre. Az ilyen kitörések, kis-monológok leplezik le énjük legbensőbb világát, az abban laké keserű reménytelenséget- Ennek a keserűségnek a drámabeli kifejezője a szerzői utasításokban Huber Vilmos szavaihoz társult nevetés is. Ez a nevetés nem derűből fakad, Huber állandó reakciója váratlan helyzetekben és egyéb kommunikációi során, a mögötte nemcsak a mindent lehetségesnek tartás védekező attitűdjében rejlik - a szavak mögötti kétségbeesés elfojtásának indulata is ki-kicsap belőle. Személyiségében igen sok a tudatos vagy tudattalan elfojtás, a közömbösség akaratlagos létrehozása. Egyetlen esetben tör ki belőle az elfutás kétsébeesése, az elfojtott vágy: újrakezdeni mindent. De ez az indulat is csupán ahhoz elegendő, hogy egyetlen percig a másik ember után, mint menedék után kapjon, benne keresve kiutat, hogy a következő pillanatban már testi vággyá redukálódva hunyjon ki. Huber /homlokát simitja/: Én nem maradok itt sokáig... Velem jön?... Vilma: Kern marad itt? Huber /rekedten/: Elmegyek... Velem jön? Vilma: Mi baja?... Mért oly sápadt? Huber /homlokát simitja/: Még nem tudom, hova megyek... De itt nem maradok... Vilma /ránéz, melegen/: Én magával menjek, Huber úr? Huber /egészen közel megy, suttogva/: Te velem jössz. Vilma /idegenkedve elhúzódik/ Huber /szenvedélyesen/: Hiszen tudod, hogy szeretlek... Vilma /ugyanúgy/: Igen, de... Huber /ránéz, forrón/: Amint itt nézlek, minden porcikám vágyik rád...

22 Huber Vilmos szerelme, a másik nemhez való kapcsolódása is csak élete látszat-világához tartozik, amelyből se nem tud, se nem akar kitörni. Minden kapcsolatában folytonosan ugyanazt az önmagát termeli újra, de nem az önmegvalósítás Don Juan-i igényével, csupán az önfenntartás kényszerével.