Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)
Illés Klára: FÜST MILÁN DRÁMÁI
sa, dr. Beck szavain keresztül föltárul előttünk valamikori, mág gimnáziumbeli énje, egyre inkább érezzük, hogy Huber azon emberek fajtájából való, akiknek életük egy pontján "kizökkent az idő", lekerültek az eredeti pályáról és ezt soha többé nem tudják helyrehozni. Huber e megroppanást a család miatt élte át, s nemcsak a család elől menekül utána, de minden elől, ami régi énjére emlékezteti. A családtól elszakadva, a társadalomtól semmiféle külső indíttatást nem kapott, nem voltak és nincsenek belső tartalékai az én-teremtéshez, ezért a külvilág és saját személyisége kinálta élet látszatformáiba húzódik vissza, valamikor teljes önmagából: dolgozik a megélhetésért, csábit unalomból. Olyannyira magába zárt már magatartása, hogy egyetlen életprogramjává annak változtatás nélküli fenntartása válik: "Engem úgy kell szeretni, a20 milyen vagyok... Engem úgy kell hagyni, amilyen vagyok." Az elidegenedés egész életét átfogja: mind munkájához, mind embertársaihoz, mind önmagához való viszonyára jellemző. Senkit és semmit nem vállal el magáénak, sem a múltból, sem a jelenből. Uj családját, Rózát és kisfiát éppúgy rajta kivül levőnek tekinti, mint a régit. A dráma szereplői olyan emberek, akik önmaguknak csupán egy részét tudják megélni, fokozatosan elvesztik vagy már elveszítették emberi teljességüket, egyre inkább már csak felület ként léteznek, ami mögött lassan az emberi is elhal. Életük tragédiája, hogy igy, ilyen ember-felületté csonkulva keresik a másikban az egész embert, de abban is csak ugyanarra lelnek. Nemcsak a szégyen, hanem e felismerés miatt is lesz öngyilkos az öreg Huberné: "Azt hittem, jó lesz itt az én fiamnál. Öreg vagyok. Fáradt vagyok." 21 Iszonytató kapaszkodás fűzi őket össze, de kapcsolataik minden emberi melegséget nélkülöznek, sorsszerűén kietlenek. Ez a kietlenség és felületi érintkezés jellemzi az alakok egymás közötti kommunikációját is. A kurta kérdések és válaszok, néhol vallatásra emlékeztető egymásutánjában valamenynyien csak saját magányosságukat épitik tovább, hogy az aztán egy-egy kétségbeesett, a másik válaszaira oda sem figyelő mo-