Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)
Lenkei Júlia: A VÁNDOR UTOLSÓ ÚTJA Balázs Béla késői drámája
Jávorka: De hát akkor honnan tudja? Ocskay /komolyan, forrón/: Tudom, mert Így kívántam. Mert régóta ez az álmom. Mert ez volt a vágyam, mert erre vágytam, erre a gyönyörű alkalomra. És igy - éppen igy gondoltam el. És mert egyszer, egyszer mégis csak be kellett következnie. Azt mondod, hogy előcsapatunk már kinn van a széles térhelyen? Mögöttük jönni fog az egész rendelt sereg! Hej, ma arany tányéron kínálja nekem a jő isten a labanc hadat. Ajándékba Ocskay Lászlónak." De a jó Isten arany tányéron csak egyszer kinál ajándékot. S ha valaki nem fogadja el, ha nem tudja elfogadni, többé már nem valósíthatja meg a müvet. Ocskay pedig nem valósíthatja meg; jön Bercsényi parancsa, ugyanazzal a haditervvel, mint Ocekayé. Ez a mü már nem az övé. Igy, mikor Ocskay gőgösen távol marad a csatától, ez nem egyszerűen hiúság, nem kisszerű sértődés, hanem a mű lehetőségének, a műtől való megfoszttatásnak életre szóló problémája. Ekkor válik Ocskay vándorrá, ekkor hasad meg a lelke - a személyisége -, s elszakadván feladatától, amelyhez minden akadály ellenére hűnek kellett volna maradnia, ekkor válik földi lénye kisértetté. A feladatot, a müvet, Ocskay valóságos lényét Cinka Panna képviseli tovább a vándorútra indult Ocskay helyett. A hűséges Cinka Panna, aki eltitkolja a katonák előtt, hogy Ocskay a csata idején részegen mulatott, elhíreszteli, hogy ő vezette a harcot, s még a Bercsényi-féle "úri magyarok" ellen lázadó parasztokat is visszatereli a kuruc táborba. Meséje tehát, hogy Ocskay a csata élén haladt, csak részben, csak Ocskay földi, kisértet-lényét illetően hazugság. Mert az igazi, a valóságos Ocskay, a legendás Ocskay, az Ocskay-legenda valóban vezette a csatát, a katonák szájukon Ocskay nevével harcoltak. Mikor aztán Ocskay, látván, hogy tette után nincs visszaút, az ellenség táborába indul, hogy megkeresse Ilona grófnét, és a hűséges Cinka Panna oda már nem hajlandó követni, ki is mondja ezt: