Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 3. (Budapest, 1978)
Főidényi F. László: Dramaturgia-történeti vizsgálódások a Troilus és Cressida-monda két feldolgozása kapcsán - I. A dramaturgia csapdája. Shakespeare: Troilus és Cressida
véletlenszerű. Természetesen Rómeóék szerelme is véletlen a találkozást, a körülményeket illetően, de a szerelem folyamata ezt a véletlenséget szükségszerűséggé változtatja, amennyiben ebben az egy kapcsolatban a mindenkiben bennerejlő lehetőségek bomlanak ki. Troilusék szerelme mindvégig megmarad a véletlenszerűség állapotában, azaz a kapcsolat nem kap olyan dimenziót amelyben a kölcsönös megtetszés, kivánás stb. elmélyülne. Szerelmük mindvégig a partikularitás szintjén reked meg, s ennyiben statisztikai átlagnak tekinthető. Pandarus állandó jelenléte, valamint az a tény, hogy a trójaiak mind tudnak arról, hogy a két fiatal együtt tölti az éjszakát, a kapcsolatot nemcsak fennköltségétől fosztja meg, hanem puszta szexualitássá degradálja - tegyük hozzá, jogosan. Pandarus hangoskodása /többször is rászólnak, hogy halkabban beszéljen/ és mocskolódása részben tükör a szerelmesek számára, részben pedig közvetítő kapocs a trójai világ és a két fiatal között. Midőn igy szól a szerelmesekhez: "Micsoda színjáték ez a két ember! Hadd Öleljelek meg én is benneteket" /IV/4/, akkor ironikus gesztus sal fedi fel az általa megszervezett kapcsolat lényegét: azt, hogy nem terjed tul a partikularitáson, a szexualitáson, s hogy hűen kifejezi a körülöttük lévő világ céltalanságát, értelmetlenségét és embertelenségét. A szerelem véletlenszerűségét jól huzza alá Cressida viselkedése. Shakespeare ugyanis kitűnően mutatta be egyrészt a sti lus szintjén, hogy Cressida kaméleon módjára veszi fel mindenki stilusát /Pandarusét, Troilusét, Alexanderét vagy a görögök ét/, s ezáltal világosodik meg Troilus mondása: "Minden érték becslésen alapul" /II/2/.^ A nyelvi alkalmazkodáson tul azonban Cressida női taktikázgatása is szükségszerű. A külső alkal mazkodás mellett ugyanis Cressida óvatosan védi önmaga benső énjét /Shakespeare természetesen egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ez a belső én nagyon is felszines/ és taktikázgatása erre alapul. Fontos ebből a szempontból az I. felvonás 2. jelenete, amikor látszólag védelemből nem vallja be szerelmét :
