Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

pen ekkor nyúl e hagyományhoz /arait minden bizonnyal nagyon jól ismert/ ilyen hangsúlyosan, másrészt elhanyagolja az értékválság, perspektivaválság és a forma összefüggésének vizsgálatát, harmadrészt megfeledkezik arról, hogy maga a darab olyannyira abszurd, hogy kizárja a harmonikus befejezés lehetőségét. Mindez nagyon mélyen Összefügg a darab értelmezésével. Addig jutottunk tehát, hogy a Pericles nem moralitás, nem is mirákulum, bár ezek formacsonkjaiból épitkezik, és a töredékes formát hasonló módokon szervezi meg. Jogos-e egyáltalán a további vizsgálódás? Nem jobb-e, ha a műről beszélünk mindössze, s nem romboljuk le esetleges hatását e feleslegesnek tünő elmélkedéssel? Ugy vélem, jogos ez a munka. Konszenzust szeretnénk a Pericles köré teremteni, s ehhez szükséges a tudományos elemzés felé irányuló szempontok felhasználása. Mindezt azért kellett elmondanunk, mert mindeddig nem merült fel - tudomásom szerint - érdemi oppozicio a Pericles formájával kapcsolatban. E forma-tudat, s e forma jelentése elég mélyen meggyökeresedett /illetve: itthon még ki sem alakult/ ahhoz, hogy új jelentéseket próbáljunk felkutatni. Peter Szondi gondolata pontosan megvilágít ja problémánkat: M

A müvek formája tehát sohasem látszik kérdésesnek, ezért a forma jelentésének felismeréséhez többnyire olyan korokban jutunk el, amikor a valaha kérdésre nem méltatott dolgok kérdésesse, a magatol értetődő pedig problémává válik," Harmónia és diszharmónia áll a Pericles vizsgálódása középpontjában. Az értelmezés magvában is harmónia-diszharmónia váltakozása kell álljon. Mint utaltam rá, nem értek egyet a kiváló Periclestanulmányt felvonultató G. Wilson Knight, Joan Hartwig és F. D. Hoeniger, valamint Anne Righter álláspontjával, noha munkájuk mindenképpen a Pericles elismertetését, jobb megértését eredményezte. Mégis, úgy