Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

lal meg itt: milyen szép is volna, ha a fennálló univerzum a végső harmónia törvényei szerint épülne fel. Szükségünk van erre a svindlire. De a csa&B t éppen eléggé elleplezték előttünk ahhoz, hogy már a befogadás pillanatában kissé kivülről szemléljük önnön törvénytelen vágyunkat egy harmonikus létezés után. Igy a keletkezett feszültség egyik irányban sem találhat levezetést. Pericles alighogy feltámadott, alighogy összeállt benne a beteljesülés nagy élménye, körültekint embertársai világában, és a gyógyult ember kótya gos optimizmusával és felelőtlenségével kezdi intézni a sorsokat. Marinát és a szerelmes Lysimachust veszi észre először, s mint jó atya és gáláns nagyúr odaigéri noki leánya kezét. A szövegben semmi utalás nem található Marina véleményére, érzelmeire. Nem valószinü, hogy túlságosan megszerette volna Lysimachust. A bordélybeli találkozás éppen nem volt alkalmas arra, hogy kölcsönös vonzalom alakuljon ki közöttük. Marina illedelmesen hallgat. A negyedik felvonás után eléggé meglepő, hogy nem szól, hogy nem tiltakozik. Mari na a nagy lázadó, az out-sider nem lázad fel, e kevéssé átgondolt atyai szándék ellen. Keserű pirula e 8, amit le kell nyelnie neki is és nekünk is: olyan kompromisszum, ami ugyan nem rombolja le korábbi ellenállásának emlékét, de a diszharmónia ismét felerősödik a játékban. Elfáradt volna? Vagy kezdi átlátni az élet kereteit formáló mechanizmusokat? Vagy a törvényesség elegendő ahhoz, hogy házasságra lépjen Lysimachussal? Pericles álma a darab egyik leggunyorosabb jelenete. A transzcendens megoldás szükséglete itt a legkézenfekvőbb és elutasítása is itt a leghatározottabb. A darab szereplői végülis állandóan az isteni rendre hivatkoztak, az isteni beavatkozás reményében tették amit tettek, félszemmel mindig felfelé pislogva, hogyan birálják el