Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

eltúlzott vasszükségszerüség csakis a kibontakozás mesei harmóniá20 jábaü találhat hiteles megalapozásra. Különös szimmetria ez: ha nem szenvedjük végig hőseinkkel az irracionális világ szörnyűségeit hiteltelen volna ez a csodás egymásratalálás. A nézőre gyakorolt hatás éppen e kettősségben kihangsúlyozott. Megtörtént tehát az Egyes Számú Halálugrás. A néző a látvány hatására olyan ellentétező lelki folyamatok sodrába kerül, melyek kölcsönösen lefojtják egymást - sirnia és nevetnie kellene, de sem egyikre sera másikra nincs mód igazán. E találkozás önmagában is megrendítő, hiszen minden ellene szólt. Valljuk be, drukkoltunk ezért a találkozásért. Ugyanakkor jól tudjuk, a találkozás lényegében lehetetlen, mert csakis a fennálló világ-állapot kijátszása révén jöhetett létre, és mégis létrejött. A lehetetlen igy lehetővé lett, a hihetetlent el kell hinnünk, a valószínűtlen teljes valóságában áll előttünk, de nem adatik meg a felszabadító sirás öröme. Pericles léte beteljesedett, mint egy gyerek hangos sirásra fakad. Meg akarja osztani örömét hü emberével, Helicanussal, de a hü ember azt hiszi, hogy főnöke megháborodott. Figyelemre méltó ellenpont: az öröm csakis Periclesé. És nevetnünk: is kellene, mert a harmónia a végletekig csigázott: Pericles a rázúduló örömzuhatágban meghallja a szférák zenéjét, feltárul az "ötödik ajtó", szenvedései elnyerték végre-soká távol Volt-értelmüket. íme itt a bizonyíték, volt értelme mindannak ami történt vele, ha ez lehetséges, ha ez megtörténhetett! És Pericles álmot lát, megjelenik Diana istenasszony, irány Tarsus, ott él Thaisa. Marja a Kettes Számú Halálugrás tanúi lehetünk. A fennálló univerzum törvényeit kijátszották, nem ilyennek ismerjük mi ember és ember, ember és sors kapcsolatát. De sem sirni, sem nevetni nem lehet már, tudjuk jól, svindliről van itt szó, vágyunk szó-